Beteljesülő álmok ~1D

Tizennyolcadik fejezet

Javítatlan:

-Anne, mi a fene történik veled?- kérdeztem tőle az ágyamon ülve.

-Mi történne?- kérdezett vissza flegmán, miközben a telefonját nyomkodta. Még hallgatni is rossz volt, ahogy hatalmas, fekete műkörmei koppantak a készüléken. Igen, mert már olyanjai is voltak.

Végignéztem rajta. Haját feketére festette, rózsaszín, és fehér tincsek lógtak ki belőle. A pólója is tiszta sötét színekben "pompázott", neonrózsaszín halálfejekkel "díszítve", nadrágja pedig úgy nézett ki, mint ha megtépte volna egy oroszlán. Egy vad, idegbeteg oroszlán. A sminkjéről pedig ne is beszéljünk... Csak annyit tudok mondani, hogy úgy festett, mint egy panda. Igen, tök ciki, hogy állatokhoz hasonlítgatom, de na. Nem sok a különbség.

Két nap telt el a tanyán történt incidens óta, és most tudtunk csak találkozni Anne-nel. Megígértem Harrynek, hogy beszélek a barátnője fejével, bár akkor is beszéltem volna, ha ő nem kér meg rá.

-Ez így nem állapot. Mi ez a haj? A körmök, a bakancs, a fekete agyhalottak cucca? Ki tette ezt veled?

-Kiélvezem, hogy nem a szüleim irányítanak- fújta ki a szájában tartott rózsaszín rágógumit, ami hatalmasat csattant, mikor kipukkant- Szerinted nem király?- mutatott magára.

-Nem, egyáltalán nem "király"- rajzoltam idézőjeleket a levegőbe- De azért tanulsz, ugye? Nemsokára jönnek a vizsgák- estem kétségbe azonnal, bár már sejtettem a választ. Mégis meglepődtem a hirtelen jött indulatán, a szokatlan szóhasználatán, a nemtörődömségén, meg úgy... Mindenen.

-Ki vagy te? Az anyám? Már megbocsáss, de senkim sem vagy- dobta át ronda haját a vállán- Érted? SENKIM! Úgyhogy nekem te ne mondd meg mit csináljak. Azt is bánom, hogy egyáltalán megismertelek!-állt fel az ágyamról hevesen mutogatva- Semmi, de tényleg semmi közöd az életemhez, úgyhogy örülnék, ha békén hagynál. Kössz!- állt fel, aztán becsapta maga mögött a szobaajtóm, és kis idővel a bejárati ajtó csapódását is hallottam.

Már számoltam vissza magamban (anyát várva), de még mindig sokkhatás alatt álltam. Gyűltek a könnyek a szememben, és már egy szerencsétlen könyvet fogtam a kezemben azzal a céllal, hogy földhöz vágom, de végszóra benyitott anya:

-Mi történt?- ült le mellém az ágyra. És bár idegesnek kellett volna lennem, megnyugtató hangjától kissé lejjebb kúszott bennem a kitörni készülő adrenalin.

-Én... Nem tudom- csóváltam meg a fejem.

-Nem tudod, hogy mitől változott meg ennyire?

-Nem. Észre sem vettem eleinte- vallottam be- Csak mikor Harry beszélt velem, akkor tűnt fel és...- hirtelen csapott belém a felismerés- Anya, én nagyon rossz barátnő vagyok!

-Dehogy is, kincsem- nyugtatott azonnal- Ilyen is kell, hogy erősödjön egy barátság. Még jobban- mosolyodott el halványan, és tudtam, hogy igaza van, mégsem nyugodtam meg.

-Mostanában annyi minden történt. És... És már nem bírom. Túl sok- töröltem le az első könnycseppet az arcomról, és kiöntöttem anyának a lelkemet- Ott van Niall és Jack. Niallt rettentően szeretem, és minden jól működik köztünk, de mikor... Mikor betette az ajtónkon Jack a lábát-szó szerint-akkor mintha változott volna valami. Nagyon utálják egymást, pedig csak egyszer találkoztak és... Annyira furcsa érzésem van, pedig Niall azt hiszem mindent elmondott. És ott van még Liam és Sophia. Közbe avatkoztam, mert már megint a segítő szándék vezérelt, úgy néz ki, hogy sikerül újra összehozni őket, de mégiscsak fárasztó. Persze, én kezdtem az egészet, de akkor is. Meg az egyetem. Jack apja lenne a magántanárom, amit nem akarok, más tanárt kéne keresni. Niallel mennem kéne egy interjúra is, amitől eléggé félek. És most Anne is... Egyszerűen nem volt rá időm, és nem tudom, mi üthetett belé. Kikészültem- hadartam el egy szuszra, a végén pedig átsuhant rajtam a megkönnyebbülés lágy szele.

Anya először hallgatott, ám kis idővel végül mégis megszólalt:

-Miranda. Ha egy gondba belekevered magad, azt meg is kell oldanod. Menni fog az, kislányom. Csak higyj magadban- nyomott egy puszit a fejem búbjára majd felállt, és elindult ki a szobámból, de mikor az ajtóhoz ért, még visszanézett a háta felett- És apáddal már találtunk magántanárt.

***

Az interjú napján idegesen keltem. Egyből a kinézetemen kezdtem el gondolkodni, de ott motoszkált egy sokkal erőteljesebb, sokkal befolyásosabb gondolat is az agyamban: Jó benyomást kell keltenem. De mi van ha nem sikerül?

Egy halvány egész ruhában, és fekete magassarkúban pattantam be végül a fekete limuzinba Niall mellé, aki hosszú csókkal köszöntött.

-Kávét?

-Ööö... Köszi, nem- hökkentem meg kissé- Izgulok- fújtam ki hosszan a levegőt, mire ő méginkább magához szorított.

-Nem lesz semmi baj. Ha minden igaz, egy kedves műsorvezetővel lesz dolgunk- mondta magabiztosan, de én mégis kiéreztem hangjából a feszültséget.

-Remélem- suttogtam.

Időközben megérkeztünk a hatalmas, fehérre mázolt épületbe. A stúdióra ráláttunk az üvegfalaknak köszönhetően, és mikor minket hívtak, Niall szorított még egy utolsót a kezemen, majd bementünk.

Sok szögből vettek a kamerák, azt sem tudtam, merre nézzek. De azért próbáltam adni a kiegyensúlyozott, tökéletes barátnő szerepét.

-Sziasztok- köszöntött minket kedvesen a barna hajú, kissé molett nő, mi pedig viszonoztuk. Egy fehér bőrkanapén ültünk egymás mellett Niallel, de sajnos egy kis távolságot hagynunk kellett magunk között- Niall, az utóbbi hetekben igen sok pletyka terjengett egy új lányról az életedben- kezdte. Hangszíne megnyugtatott, mert éreztem, hogy ő tényleg csak azt kérdezi amit kell, és legfőképpen barátságosan, kerülve a gyenge pontokat. Egyből rokonszenvet éreztem iránta, így kissé feloldódtam.

-Igen, ő itt Miranda- mosolygott őszintén (ami nagy szó egy interjún).

-Elmesélitek, hogyan találkoztatok?

-Nos- kezdett bele Niall- Papírokat intézni voltam, és az utcán konkrétan elgázoltam "szegényt"- mutatott aranyos nyuszifüleket a levegőbe- Aztán meg minden jött magától- idézte fel azt a sok emléket, amiken már lehetne nosztalgiázni, pedig csak pár hete történtek. És hova jutottunk mi pár hét alatt... Mindenki élete fenekestül felfordult, nem tanulhatok az álom egyetememen tovább, Anne kifordult önmagából, megjelent az expasim, hírességekkel találkozgatok, és a világ legtökéletesebb fiúja lett az enyém. Csak az enyém.

-Szóval ez sem volt átlagos. Megtudhatnánk rólad pár dolgot?- fordult felém azonnal.

-Természetesen- néztem szelíden a nő mogyoróbarna szemeibe.

-Mivel foglalkozol?

-Hallgató vagyok a UCL-en, vagyis már csak külön tanárral, otthon.

-Vannak hobbijaid, esetleg bakancslistád?- nézett bele a papírjába, ezért szerencsére nem látta az arcomra kiült tűzrózsákat.

-Szoktam lovagolni, sétáltatni a kutyám, néha futni, meg... Nem tudom. És van bakancslistám, vagyis nem teljesen az, csak olyasmi.

-Értem- bámult bele mélyen szemeimbe, és mikor látta, hogy ezt nem kívánom senkivel sem megosztani, leszállt a témáról, és új vizekre eveztünk a beszélgetésben.

Összességében nagyon jól telt el a délután. Főleg ahhoz képest, hogy ez volt az első olyan alkalom, mikor már én is a reflektorfényben "tündököltem", és már nem tarthatott a világ puszta illúziónak, puszta pletykának, amit az elvetemült directionerek agya alkotott. Még jól is éreztem magam azon a napon. Csak kár, hogy mindennek van következménye, amit előre sosem tudhatunk.