Lovely Nightmares ✘ Lashton ✘

× 13. Panic Attack ×

ASHTON

- Három héttel később -

   Az elmúlt hetekben eléggé megváltozott jó pár dolog. Már ami Luke-ot és engem illet. Úgy tűnik, mintha Luke magába zárkózott volna. Legalábbis nem igazán viselkedik olyan önfeledten, mint régen. Bulikba is alig jár el velünk, sőt a másik két gyagyással sem akar beszélni. Ahogy velem sem igazán. Őszintén, napi szinten csak pár mondatot váltunk. Leginkább csak szexszel „kommunikálunk". Három hét alatt ötször estünk egymásnak. Háromszor én nem bírtam már magammal, kétszer pedig ő rohamozott le.
   Be kell vallanom, hogy marhára élvezem, ha a boxerébe férkőzhetek. Ha kettesben vagyunk, folyton izzik köztünk a levegő. Egyfolytában csak arra tudok gondolni, hogy mennyire felizgat a szűk farmerjeivel. Ahogy rátapad a vékony, hosszú és formás lábaira. A széles vállai is megőrjítenek. Ha ez még nem lenne elég, ott vannak a csókos és rózsaszín ajkai, a szexi fekete karikájával. Huh... nyugi Ashy, nem kell már a gondolatára is elélvezni.
   Szóval, így zajlanak köztünk a dolgok. Igazából nem értem, hogy mitől alakult ki így a helyzet. Rejtély, hogy Hemmo miért nem beszél velem. Hisz tudtommal nem tettem ellene semmi rosszat. Mondjuk, néha látszik rajta, hogy majd' megeszi a féltékenység, ha Faye-el vagyok. De baszki, miért? Az, hogy párszor dugunk, még nem jelent semmit. Legalábbis nem kellene. Ez csak szex, semmi több. Hányszor kell még elmondanom neki? Meg egyáltalán, mit is érezhet, amiért elkapja a féltékenységi roham?
   Ma, mikor együtt jöttünk haza az egyetemről, egész úton hozzám se szólt, hiába beszéltem neki. Miután belépett a blokkunkba, csak dúlt-fúlt a szobájában. Aztán a konyhában is neki állt csapkodva teát főzni. Rákérdeztem, mi baja, mire csak azt válaszolta, hogy a suli. Aha, el is higgyem Lucas? Biztos vagyok benne, hogy hazudik. Tudom, mikor hazudik, hisz ismerem már. Olyankor mindig ajkát harapdálja, vagy elfordítja a fejét. És most is ezt csinálta. Azt viszont még jól leplezi, hogy mi is a valódi problémája. Annyit megfejtettem már, hogy nem bírja elviselni, ha a csajommal lát.
   Miután elkészült a teája bevonult a szobájába, és jól becsapta az ajtaját. Még most, kábé négy órával később is értetlenül ülök itt az ágyamon. Tényleg nem értem mi lelte ezt a srácot. Egész délután ki se tolta a képét. Sőt, párszor még az ajtaján kopogtatva próbáltam szóra bírni. Kábé, mint a kis Anna a kis Elsát. Annyi különbséggel, hogy én nem akartam hóembert építeni Lucasszal. De persze hiába, mivel még csak meg sem mukkant. Ha nem a harmadikon laknánk, még azt is feltételezném, hogy az ablakon át szökött meg. De mivel túlságosan magasan vagyunk, így ez a lehetőség kilőve.
   Elővettem a telefonomat, hogy megint ráírjak. Vicces, hogy itt van a szomszédos szobában, és így kell kommunikálnom vele. Már ha válaszolna persze. De még csak egy hülye kis emoji-t se nyom. Kezd idegesíteni ezzel a némaságával. Jó, már megszokhattam Luke-tól, hisz mániája valami idegesítő dolgot csinálni. Vagy megállás nélkül dumál, vagy a másik véglet, mikor meg csendben van. Nem tudom, melyik a rosszabb. Talán a némasága. Mert sosem lehet tudni, mi jár ilyenkor a fejében. Hosszú távon, néha azért elviselhetetlen egy kölyök. De nem lehet nem kedvelni azt a kisfiús mosolyát és viselkedését. Nagyon cuki tud lenni.
   Épp elküldtem neki egy újabb üzenetet, mikor egy hosszabb sikolyt hallottam a szobájából. Mi a fene? Azonnal kipattantam az ágyból és a szobájához rohantam.
   - Luke? – lenyomtam a kilincset, amint meghallottam egy újabb kiáltást. Szerencsére már nem volt kulcsra zárva az ajtaja, mint délután. Egy pillanatra ledöbbentem, mikor megláttam őt, ahogy rémülten, zihálva és izzadtan vergődik az ágyán. Szerencsére az utca fényei kissé megvilágították a szobát, így legalább láttam, hová is lépek. – Jézusom, Luke! Jól vagy? – az ágya szélére ültem, és szorosan átöleltem. – Sshh... Nyugodj meg, Lukey. Nincs semmi baj. – zokogni kezdett. – Babe, ne sírj! – haját simogattam, hogy lenyugtassam – Újabb rémálom? – csak nyöszörgött és arcát a mellkasomba fúrta. Ezzel eláztatva a pólóm. – Luke, kérlek, mondd el, mi bánt? – nem jött válasz, csak tovább sírt és szorosan körém fonta karjait. Fejére nyomtam egy hosszabb puszit. Hátára csúsztattam a kezeim, hogy jobban magamhoz tudjam ölelni.
   - Kicsi pingvinem, ugye tudod, hogy rám mindenben számíthatsz. Nyugodtan elmondhatsz bármit, ahogy régen is. Hallod? – álla alá nyúltam, és finoman megemeltem a fejét. Könnyek áztatták csinos pofiját. Gyönyörű kék szemei fájdalommal és szomorúsággal voltak teli. – Luke, baby... mondj valamit, kérlek. – letöröltem a könnyeit, majd arca a tenyerembe simult, és lehunyta szemeit. Megpusziltam az arcát, ám ő elfordította a fejét, és ajkait az enyémhez nyomta. Gyengéden viszonoztam a csókját. Mielőtt elmélyíthette volna, picit elhúzódtam tőle.
   Attól függetlenül, hogy elég rövidke volt a csók, még így is láthatóan lenyugtatta őt. A légzése is lassabb lett, kevésbé tűnt zavarodottnak, bár még pityergett egy kicsit. Még a végén igaza lesz Teen Wolfnak, hogy egy csókkal bárkit le lehet nyugtatni.
   - Lukey... Aggódom érted. Mi van veled? Napok óta nem beszélsz velem. Mintha haragudnál rám valamiért. – lesütötte szemeit. – Mivel bántottalak meg? – szipogva megrázta a fejét. Fekete pulcsija ujjával törölte le a könnyeit. Finoman megfogtam a kezét, így rám emelte könnyektől csillogó tekintetét. – Miért utálsz?
   - A-ash... én n-nem utál-lak. – könnyeivel küszködött.
   - Hát akkor? Miért nézel át rajtam, mintha csak levegő lennék? Miért nem beszélgetünk? Állandóan csak pufogsz, ideges vagy, és... - sóhajtottam, majd megcirógattam az állát. – Baby, mitől vannak rémálmaid? És milyen gyakoriak? – nagyot nyelt, majd lenézett, ahogy összekulcsolta az ujjainkat.
   - Öh, ritkán vannak rémálmaim. Nem tudom mi váltja ki belőlem. Vagyis... - picit megállt és rám nézett. – Most egy hülye horrorfilmet néztem, és eléggé megviselt.
   - Luke, ez most komoly? Egy horrorfilmmel akarsz beetetni?
   - Komolyan, Ash. – szemei vörösek voltak a sírástól. – Ha te is megnéznéd a Démonok között kettőt, te sem tudnál aludni. – halvány mosolyra húzta ajkait. Csak megráztam a fejem. Akkor sem hiszem el. Ennyire nem lehet kiborulni egy filmtől. Pláne nem tizenkilenc évesen.
   - Nem hiszek neked. – összehúzott szemekkel vizslattam.
   - Pedig kéne. – nagyon fáradtnak tűnt. Szorosabban bújt hozzám, és nyakamba fúrta a fejét. Köré fontam a karjaimat. Közben finoman simogattam a hátát, amitől egyenletesebben vette a levegőt. Érezhetően ellazult. Párszor megpusziltam a homlokát, utána a fejét. Mindegyik alkalommal mellkasomon éreztem, ahogy elmosolyodik. Közben folyamatosan suttogtam neki, hogy nyugodjon meg.
   Néhány percre rá, halk szuszogás jelezte, hogy elaludt. Édes kis pingvinem... Lövésem sincs, hogy mi zaklathatta fel ennyire.
   Nem is olyan régen –talán négy hónapja–, egyszer már „eljátszottuk" ugyanezt. Akkor is nagyon maga alatt volt, mikor hazajöttem egy rémes buliból. Most viszont, mintha jobban ki lenne borulva. Ez az eset hasonló ahhoz, mikor Luke „beteg" volt. Ez egyfajta pánikroham. Mondhatni, a „jobbik" fajta. Sajnos megtapasztaltam már, milyen az, amikor ténylegesen pánikrohama van. Borzasztó látni, ahogy szenved. Vagy, ahogy szenvedett.
   Remélem, nem ismétlődik meg ugyanaz, mint három éve. Most is bűntudatom van, amiért nem védtem meg saját magától. Hogy nem segítettem jobban átvészelni a depresszióját. Vagy leginkább kirángatni a gödörből, és leszoktatni a vagdosásról. Bár ő váltig állítja, hogy igenis, én segítettem neki kilábalni belőle. Jó, bevallom, tényleg támaszt nyújtottam neki, és ott segítettem, ahol csak tudtam. Sőt, én mentettem meg az életét. Ha csak pár perccel később érek hozzájuk... baszki, elvérzett volna a fürdőszobájuk padlóján. Jézusom, rettenetes belegondolni is. Az emlékképek még most is élesen itt lebegnek a szemem előtt, ahogy ájultan fekszik a hideg padlón. Miközben csuklóiból folyik a vér. Borzalmas volt így látni őt.
   Leginkább az a bajom, hogy nem sikerült korábban „kijózanítani". Hisz közel három évig bántalmazta önmagát.
   Ezen idő alatt többször is leszokott az érvágásról, és huzamosabb ideig úgy is tűnt, hogy jól van. Aztán mindig jött valami bunkó, ami miatt visszaesett. És ezt játszottuk két és fél éven át, mire ténylegesen felépült.
   Egészen eddig valóban úgy is tűnt, hogy jól van, és túltette magát ezen. Szinte már kezdtem elfelejteni, hogy valaha depresszióval –és vagdosással– küszködött. Boldognak és jókedvűnek látszott. Úgy éreztem, hogy ez nem csak színjáték, mert valódinak hatott a viselkedése.
   Most viszont lövésem sincs, hogy mi lelte. Hogy miért viselkedik ilyen furán. Hisz, már senki sem basztatja, mert azóta megerősödött. Talán tényleg csak a sulival vannak bajai? Áh, nem hiszem. Jó agya van a kis lükének, úgyhogy nem ez lehet a főprobléma. Itt valami másról van szó.
 
   Nagyjából két óra múlva mocorogni kezdett a karjaimban. Egy percre sem hunytam le a szemem, hiába voltam fáradt. Végig figyeltem őt, és védelmezőn öleltem át. Sőt, amennyire csak tudtam ráhúztam a takaróját.
   Miközben puha hajával babráltam, folyamatosan agyaltam. Próbáltam megfejteni, hogy mi válthatta ki ezt belőle. Ám, párszor teljesen elkalandoztak a gondolataim. Eléggé elmerültem szép arca tanulmányozásában. Hihetetlenül helyes pasi lett belőle. Néha elkapott a vonzás, hogy telt ajkaira nyomjak egy-egy csókot. De ezzel csak felébresztettem volna, amit persze nem akartam.
   Nyöszörögni kezdett, ahogy lassan felült. Így lábaim között ült, megfordult és hátát nekinyomta a mellkasomnak. Karjaimat maga köré fonta, feje pedig hátrahanyatlott a vállamnak. Türelmesen vártam, amíg elhelyezkedik.
   - Köszönöm, hogy... - alig hallhatóan szólalt meg, miközben szemeit dörzsölgette.
   - Semmiség, Lukey. – megfogtam ölében nyugvó kezét, és összekulcsoltam az ujjainkat. Nagyon meghittnek tűnik ez a helyzet. – Baby, jobban vagy már? – fülébe suttogtam és nyakára nyomtam egy csókot. Csak bólintott. – Elmondod, hogy mi volt ez az egész? Elég ijesztő tud lenni egy ilyen. Főleg, ha rólad van szó. – nem tudom miért, de megint érzem azt a nyomasztó érzést, amit az önpusztító korszaka alatt végig uralkodott rajtam.
   - Ashton... nem olyan vészes ez a helyzet, mint amilyennek látszik.
   - Igazán? Én nem így látom. Pár hónapja is volt egy ilyen kiakadásod. Emlékszel? – megint bólintott.
   - Annak másnapján csókoltalak meg először. – sóhajtott. Picit előrébb hajoltam, hogy láthassam az arcát. Rám emelte szép kék szemeit. Erőtlenül mosolygott. Álla alá nyúltam, közelebb húztam a fejét, és lassan ajkaira nyomtam az enyémeket. Gyengéden csókolt vissza, majd egy apró csókkal zárta le.
   - Khm... - ajkamba harapva hajoltam el tőle. Mindketten zavarban voltunk. És ez, ahogy így ülünk, még inkább zavaró. Persze, jól esik, hogy átölelhetem, de elég fura. – Szóval, miről szólnak a rémálmaid?
   - Mindig másról. A múltkor nem is a történés viselt meg, hanem a mondanivalója. Tudom, elég para.
   - És most?
   - Mondtam, hogy az a film. Tanulság, hogy ne nézz egyedül horrorfilmet. – megvonta a vállát, én pedig megráztam a fejem. Képtelen vagyok elhinni, hogy egy horrorfilm állna e mögött. Sokkal inkább a valósághoz, vagy leginkább kettőnkkel kapcsolatos dologhoz van köze.
   - Luke... Valamiért úgy érzem, a mai rémálmodnak köze van hozzám. Nem vagyok Freddy Krueger, hogy belemásszak az álmaidba... - kissé hisztérikusan felnevetett. Értetlenül vontam fel a szemöldököm. Vagy mégis? Ez azt jelenti, hogy Luke rólam álmodik? Jézusom, ki van zárva. – Luke, ugye nem azt akarod mondani, hogy... - picit magam felé fordítottam, hogy rendesen láthassam az arcát.
   - Jaj, dehogy. Nem miattad vannak rémálmaim. – ajkába harapott. Látszik rajta, hogy feszült. Tehát, megint hazudik. – Csak szimplán vicces volt. Ennyi az egész, Ashton. Nem kell „aggódnod", nem rólad álmodozom. – szemei fájdalmasan csillogtak.
   - Ám legyen. – megvontam a vállam. – Lukey, kérdezhetek valamit? – hezitálva bólintott. – Miért vagy féltékeny Faye-re? – elkerekedtek szemei.
   - É-én... n-nem vagyok f-féltékeny. – na, most meg a dadogása buktatta le. Szörnyen rosszul hazudsz.
   - Látom. – lesütötte a szemét. – Pingi... - hüvelykujjammal pici köröket rajzoltam kézfejére. – Nem érdemes tagadnod, látszik rajtad, hogy féltékeny vagy, ha Faye-el látsz. Arra lennék kíváncsi, ilyenkor mi játszódik le benned? – ajak karikáját harapdálta, majd szabad kezével hajába túrt. Én is szívesen beletúrnék a puha, szőke hajába. De nem csak szex közben, vagy amikor alszik. Hanem csak úgy spontán, bármikor, amikor csak jól esik.
   - Nem tudom, Ashy. – megrázta a fejét.
   - De azt azért bevallod, hogy féltékeny vagy?
   - Ashton, tényleg nem v...
   - Lukey, ácsi! – szájára tettem a mutató ujjam. – Nem tudom elhinni, hogy nem vagy féltékeny. Rád kell csak nézni, olyankor mardos a féltékenység. Csak tudnám miért? – a halvány fényben is láttam, hogy elpirult.
   - Jó, talán egy kicsit az vagyok. – lemondóan sóhajtott és lehajtotta a fejét. – Most örülsz? – rám se nézett.
   - Mondhatni. – az ő szájából hallva, picit mintha lesokkolt volna. – De miért?
   - Tényleg nem tudom, Ash. – felemelte a fejét, és a szemembe nézett.
   - Zavar, ami kettőnk közt van? – magunkra mutattam. Bizonytalanul megvonta a vállát. – Sejtettem. – egy darabig csak bámultuk egymást. – Ha gondolod, abbahagyhatjuk ezt a mizériát...
   - És, ha továbbra is akarom? – mélyen a szemembe nézett. Mielőtt válaszolhattam volna, egyik kezét tarkómra csúsztatta, és hosszasan megcsókolt. – Engem nem zavar, ha folytatjuk. Feltéve, ha téged sem, hisz neked ott van Faye.
   - Úgy sem tudnék ellenállni neked, Lukey. – közelebb húztam magamhoz egy újabb csókra.
   - Én sem neked. – bájosan mosolygott, miután elhúzódott tőlem. Megcirógattam az arcát, így még szélesebb lett a mosolya. Olyan kis aranyos ilyenkor. Gyönyörű kék szemei csak úgy ragyogtak a sötétben. Úgy érzem, mintha megbabonázna ez a szöszke. Nagyon fura ez az érzés.
   - Akkor ezt megtárgyaltuk. – csábos mosolyra húztam a szám, miközben combjára csúsztattam a kezem. – Nos, hogy érzed magad? Kiheverted a film okozta sokkot? – vállára tettem az állam, és szorosabban öleltem át a hasát.
   - Talán. – megvonta a vállát.

   Ezután még beszélgettünk egy darabig. Majd egy olyan fél óra múlva, látszott rajta, hogy megint kezd elálmosodni. Párszor még ásított is, szóval, tényleg fáradt már.
   - Szerintem, próbálj meg aludni. Hátha, most már jobban fog menni. – megsimogattam az arcát. Beleegyezően bólintott. Derekára csúsztattam a kezeim, hogy arrébb tolhassam. Mivel próbáltam kikászálódni mögüle, illetve az ágyából. Ám megragadta a csuklóim.
   - Ashy... - mély levegőt véve fordult felém. – Alszol velem, ha megkérhetlek?
   - Örömmel, Pingvinem. – rámosolyogtam, neki pedig felragyogott az arca a boldogságtól.
   - Köszönöm! – szinte a nyakamba vetette magát, ahogy megölelt. Vigyorogva simogattam meg a hátát, és fejére nyomtam egy puszit.
   Aztán elhúzódott tőlem, és mellém feküdt. Megvárta, míg én is elhelyezkedem, majd közelebb mászott hozzám. Pontosabban fejét a mellkasomra hajtotta, én pedig átkarolva húztam őt magamhoz. Mindkettőnket betakartam.
   - Akkor, jó éjt, Ashy. – megpuszilta az állam.
   - Jó éjt, Lukey. – haját kezdtem simogatni. Aztán eszembe jutott valami, amivel gyorsabban elaltathatnám. Méghozzá énekelni fogok neki. Nem szokásom olyan sűrűn énekelni, de most megkívánja a helyzet.
   - „My ship went down
       In a sea of sound.
       When I woke up alone I had everything
       A handful of moments I wished I could change
       And a tongue like a nightmare that cut like a blade."

   - Mmm... szeretem, amikor énekelsz. Imádom a hangod, Irwie. – kuncogott. Nyakamba fúrta az orrát, így szempillái csiklandozták a bőröm. Majd folytattam tovább az éneklést.

   - „In a city of fools,
       I was careful and cool,
       But they tore me apart like a hurricane
       A handful of moments I wished I could change
       But I was carried away.

       Give me therapy.
       I'm a walking travesty
       But I'm smiling at everything.
       Therapy.
       You were never a friend to me
       And you can keep all your misery." – mire a refrénhez értem, már javában aludt. Ismét beletúrtam szőke hajába. Másik kezemmel, megfogtam mellkasomon nyugvó kezét, és hüvelykujjammal cirógatni kezdtem a csuklója belső felét. Még mindig jól lehet érezni rajta a halomnyi heget. Óvatosan számhoz emeltem a kezét és pár csókot nyomtam a hegeire. – Annyira sajnálom Lukey. – suttogtam.
   Majd visszatettem mellkasomra a kezét, ujjainkat összekulcsoltam. Államat hozzányomtam a fejéhez. Lehunytam a szemem, és végül én is elaludtam.

...................................

Hiyyaaa!

A vártnál előbb készültem el az új résszel (áh, nem baaj, h 'Safety pin'-t kellett volna írnom, pff), ugyanis ketté bontottam. Ha azt is beleírom, amit még terveztem, megint csak durván hosszúra sikerült volna. :DD

Btw, a kövi fejezet sokkal eseménydúsabb és érdekesebb lesz, mint ez a kis szösszenet. :)) But kellett egy ilyen kis cukiskodó is. :33

Comment in the section below or vote for it. Thanks. ;)

Love y'all! ✘✘