Lovely Nightmares ✘ Lashton ✘

× 21. Coming Out ×

ASHTON

   Tegnap miután Luke otthagyott a padnál, nem igazán szóltunk egymáshoz. Vagyis én próbáltam szóra bírni, de ő csak röviden válaszolt, ha válaszolt egyáltalán. Nem tudom mi ütött belé, mivel semmi rosszat nem mondtam most, amiért besértődhetett volna. Nyilván a csók miatt viselkedik így. Hisz a visszamaradó közös óráinkon is eléggé zavarban volt, mikor mellém kellett ülnie. Ha picit is hozzáértem teljesen elvörösödött, és lesütötte szemeit. Mondjuk rettenetesen aranyos látvány volt ez. Csak azért valahol bánt, hogy ilyen hirtelen elhidegült a csók után. Majd beszélek én a kis fejével, elvégre szobatársak vagyunk, úgyhogy nem tud nagyon elmenekülni. Hacsak nem Wesleynél tölti a mindennapjait.
   Aztán suli után továbbra is változatlan volt a felállás. Próbáltam beszélni vele, de mintha csak falba ütköztem volna. Egyszer sikerült megállítanom, de csak egy „ne haragudj, Ashy" volt a reakciója. Majd megint faképnél hagyott. De még láthattam, hogy szemei könnybe lábadtak. Nem tudom megfejteni, hogy most mi bánthatta meg ennyire. A gondolat, hogy dühkitöréseim vannak, és akár egy vadállat is lehet belőlem? Vagy az, hogy ennyire elmélyült a csók? És nyilván úgy hiszi, hogy ezzel tönkre tette Wesleyvel való kapcsolatát? Egyáltalán hol tartanak már a randizás terén?
   Ma reggel szerencséjére nem is kell találkoznia velem, mivel neki nincs első órája. Így nem kell velem egy időben felkelnie. Miután felöltöztem, tehát a szokásos fekete farmert és egy Metallicás pólót vettem fel, átsurrantam a konyhába. A nappali közepén megtorpantam, hogy belessek Luke szobájába, ha már nyitva hagyta az ajtaját. A szobában félhomály uralkodott, így könnyedén megpillanthattam az ágy mélyén szunnyadó szőke fiút. Annyira édesen tud aludni, ahogy kis labdává gömbölyödik, takaróját pedig szinte az orráig felhúzza. Talán két percig bámultam őt, miközben ezernyi hozzá fűződő gondolat cikázott a fejemben. Nagyot sóhajtva indultam el ismét.
   A konyhában állva, lefőztem egy adag kávét, közben beszedtem a gyógyszerem. Még mindig nehéz elhinnem, hogy beteg vagyok. Igaz, csak két napja diagnosztizáltak, de valahogy nem fér a fejembe ez az egész. És vajon mióta lappang bennem? Lehet, hogy már régóta szükségem lett volna kezelésre? Vagy tényleg Luke és köztem levő kis „játékunk" és ezzel kapcsolatos dolgok hozták ki belőlem? Vagy szimplán csak a kibaszott féltékenységi rohamom, ami Luke megszállottságom miatt jött ki rajtam? Baszki, lövésem sincs, mi okozta mindezt. Két kézzel megdörzsöltem az arcom.
   Sóhajtva töltöttem ki a kávét. Miközben kortyolgattam a forró italt, twitteren nézelődtem. Majd megakadt a szemem húgom egyik tweetjén, „rettenetesen hiányzol, Ashy", hozzá még egy karácsonykor készült képet is csatolt kettőnkről. Irtó aranyos. Válaszoltam neki, hogy ők is nagyon hiányoznak nekem. Baszki, hogy a fenébe fogok beszámolni a családomnak a betegségemről? Ha még az is nehézségemre esett, hogy a barátaimnak elmondjam, akkor nekik, hogy fogom? Jézusom... Hosszasan kifújtam a levegőt.
   Sietősen megreggeliztem, ami két szelet pirítósból állt. Felhörpintettem a maradék kávém, a bögrét betettem a mosogatóba, majd átléptem a nappalinkba. Felvettem a fekete-fehér tornacipőm, illetve a vékonyabb bőrkabátom. Majd vállamra dobtam a táskám, és már indultam is az ajtóhoz. Ám mielőtt kinyithattam volna az ajtót, Luke finoman megragadta a kezem. Picit megrezzentem a váratlan érintésétől. Nem is hallottam kijönni a szobájából. Igaz, néha úgy tud osonni, akár egy ninja. Elengedtem a kilincset, hogy szembeforduljak vele.
   Kék szemei álmosan csillogtak, rózsaszín ajkait halvány mosolyra húzta. Szőke tincsei kócosan hullottak homlokába. Szürke melegítő nadrágja és egy sötétkék pólója gyűrötten lógott rajta. Istenem, annyira aranyos így, és olyan kis esetlen.
   - Jó reggelt, Luke.
   - Neked is, Ash. – suttogta.
   - Miért nem alszol még? – rámosolyogtam, majd az összefonódott kezünkre néztem.
   - Öh... - kezdte halkan. Ráemeltem a tekintetem, ő pedig ajak harapdálva gondolkodott a válaszán. – Beszélni szerettem volna... v-veled. – mondata végén bedadogott.
   - Az jó, mert lenne mit megmagyaráznod. – egyetértve bólogatott, és ő is kezünket kezdte tanulmányozni. Egyikünk se zavartatta magát, hogy elengedje a másik kezét. Valamiért jó érzés tölt el, ahogy ujjaink összefonódtak. – Szóval, mit szeretnél mondani? – levettem vállamról a táskát, majd a padlóra eresztettem.
   - S-sajnálom, hogy tegnap csak úgy elrohantam. És, hogy azóta ignoráltalak. – magyarázta, majd kékségeit belefúrta a szemembe. – Egy barom voltam veled. Pedig pont most lenne szükséged egy barátra, akire támaszkodhatsz. Te mindig ott voltál nekem, mikor szükségem volt rád. Most, hogy fordított a helyzet, én voltam olyan tapló és figyelmen kívül hagytam, mennyire rosszul eshet ez neked. Hisz nem könnyű megbirkózni a tudattal, hogy beteg vagy. – hadarta. – Bocsáss meg nekem, Ashy. – közelebb lépett és megfogta a másik kezem is. Szemei pedig könnyektől csillogtak. – Tudom, ezzel megjár nekem a legpocsékabb „legjobb barát" díja. De kérlek...
   - Jézusom, Luke, ne drámázd túl. – felnevettem. – Nincs semmi gáz, oké? – felvontam a szemöldököm, ő pedig félénken bólintott. – Na, gyere ide, Lukey. – vigyorogva öleltem át, pár másodpercig a meglepettségtől hezitált, majd körém fonta karjait. Fejére nyomtam egy puszit. – Nem haragszom rád, csak nem értettem, miért rohantál el. Meg, hogy a nap visszamaradó részében is miért kerültél. Tudtommal nem tettem ellened semmit. – suttogtam a fülébe, ahogy szorosabban öleltem magamhoz. Arcát a nyakhajlatomba temette. Szempillái picit csiklandozták a bőröm, mikor lehunyta a szemét. – Szóval, miért is rohantál el? Tán túlléptem egy határt azzal a csókkal?
   - N-nem. Vagyis nem tudom. – motyogta a nyakamba. Annyira toltam el magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.
   - Mire célzol?
   - Enyhe sokkot kaptam a dühkitörésed hallatán, és... Összezavarodtak az érzéseim meg a gondolataim. Mielőtt olyasmit művelhettünk volna, amit később esetleg meg is bánunk, így inkább leléptem. Nem tudtam, mit tegyek, és a legegyszerűbb módot választottam.
   - Azt, hogy szó nélkül ott hagysz?
   - I-igen? – válasza inkább kérdésnek hangzott. – Tudom, marhaság volt ezt csinálnom. De... abban a pillanatban nem tudtam mi lenne a helyes. – miért érzem úgy, hogy nem ez a teljes igazság? – Sajnálom, hogy ezt tettem. – szorosabban ölelt át. Megint elsuttogtam egy „nincs semmi baj"-t.
   - Wesley miatt vagy összezavarodva, igaz? – éreztem, ahogy megfeszülnek az izmai.
   - Nem tudom, talán.
   - Mennyire mélyült el a kapcsolatotok?
   - Erről még korai lenne beszélni, szerintem. – lehelete perzselte a nyakam. – Kedvelem őt, nagyon is. De...
   - De még nem vagytok együtt, hm?
   - Valami olyasmi. – nem tudom miért, de emiatt kicsit csalódottnak érzem magam. – Látod, te szorulnál vigaszra, de mégis megint én rinyálok neked.
   - Ugyan már, Lu. – megsimogattam a hátát. – Legalább tudom, mi zajlik le a kis fejedben. – kuncogva húzódtam el. Pici mosoly jelent meg az arcán. – Örülök, hogy tisztáztuk a helyzetet.
   - Én is, hogy ilyen könnyedén elfelejted a marhaságiam. – finoman megcirógattam az arcát.
   - Ez csak természetes, Pingvinem. – széles mosolyra húzta ajkait. Nyilván a becenév miatt. – Na de, ideje indulnom. – megsimogattam a felkarjait. – Majd később találkozunk, gondolom. – csak bólogatott. – Szia, Lukey.
   - Szia, Ashy. – arcomra nyomott egy hosszabb puszit, amitől automatikusan vigyorogni kezdtem. Lassan elhúzódtam tőle, és szélesen rávigyorogtam. Bájosan viszonozta a mosolyom, és még intett is egyet. Felvettem a táskám, és elhagytam a szobánkat.