Végjátszma (Befejezett)

Prológus

Nissa vagyok. Huszonegy éves.

Ez pedig itt a naplóm. Csakhogy ez nem az a szokásos napló, ahol arról írok, hogy belezúgtam XY-ba és Mindynek menőbb a táskája, mint nekem. Bla-bla-bla. Ez a napló arról fog szólni, hogy miképpen zajlott le a világvége és ezt miképpen éltem át. A társaim és én. A családom, a barátaim. Hát nem lesz egy sétagalopp azt már most elmondhatom.

Ha engem kérdeztek, elég nagy hülyeség ezt az egész szituációt világvégének hívni. Hiszen én a világvégét úgy képzelem, hogy az emberiség kipusztult, a Föld meg minimum szétrobbant. Bár gondolom ez relatív. De szerintem amíg vannak emberek, akik küzdenek, addig nincs vége a világunknak.

Amúgy mindig is szerettem a zombikat. Persze még az előtt, hogy elkezdtek a valóvilágban járkálni és megették a tanáraimat és a szomszéd bácsit, meg még egy csomó más embert.

Anyu persze mindig azt gondolta, mekkora marhaság, hogy a nap huszonnégy órájában képes vagyok filmeket nézni róluk.

Azt hiszem néhány ember tehetsége csak, akkor nyilvánul meg, amikor a szükség úgy kívánja.

Az én tehetségem pedig a túlélés és a zombiszakértelem. Persze eleinte elég bénán ment. De eleinte sok egyéb tényező is akadt.

Tudtátok például, hogy az emberek hülyébbek, mint a zombik? Nem? Pedig igaz. Néhány emberért komolyan nem kár. De ezt csak úgy halkan jegyzem meg.

Mert még a végén, valaki elkönyvel engem egy szívtelen perszónának.

Az első zombit amúgy a tévében láttam meg.

Most már lassan két éve. Hogy egészen pontos legyek, a hírekben pillantottam meg. Éppen végeztünk a vacsival. Anyuval és az öcsémmel leültünk megnézni az egyik valóság showt.

Fogalmam sincs melyiket! Igazából nem is érdekelt, csak unatkoztam és vagy ez, vagy a házi feladat.

A házi feladat az úgy van, hogy mindig jobb addig húzni amíg csak lehet. Persze ezzel a szülők és a tanárok sosem értettek egyet.

Vissza a tárgyra: A valóság show előtt még leadták a híreket. Halandzsáztak valami ismeretlen vírusról, de ezt senki se veszi komolyan.

Ott volt a H1N1 is, és azt is túléltük. Nahát!

Csakhogy mutattak egy bejátszást, élőben a kórházból, ahol az egyik doki a a karját markolászva rohant ki a műtőből, majdnem felborítva a riporter nőt, aki magáról megfeledkezve káromkodott az élő adásban.

Habár ahogy azt már említettem: Zombi szakértő volnék – ennyiből azért még én se jöttem rá, hogy mivel állunk szembe.

Azt gondoltam, hogy béna a doki és a páciens helyett magába vágott. De végül is ez volt az első jel.

Másnap a suliba menet, a buszon többen is úgy krákogtak, hogy majd megfulladtak. Én meg undorodva préseltem magam az ablaknak, hogy még csak véletlenül se bacilusozzanak össze. Ekkor se hittem volna, hogy zombi invázió fog következni.

Hálát adtam az égnek, hogy lejutottam a buszról. Különben is péntek volt, semmi sem ronthatta el a kedvem. Az iskolában sokan hiányoztak, valaki pedig még betegen is be jött. Egyeseknek – és persze nekem – kutyabajuk se volt.

Aztán jött az a pont! Ásítozva pötyögtettem a gépembe, amit kellett – gondolom...

Felpillantottam az órára és már csak öt perc választott el a csengetésig. Az egyik osztálytársam -akinek a neve különösebben nem fontos- felállt és nagyon rossz passzban volt. A tanár,- aki a kutya baja sincs csoportot erősítette- aggódva nézett rá.