Végjátszma (Befejezett)

Taktika

Az érzés, amikor egyszerre durván hatvan szempár fordul feléd, felbecsülhetetlen. Ilyenkor az ember abnormálisnak érzi magát egy pillanatra. Rögtön azon kezd morfondírozni, hogy valami nem stimmel a hajával vagy az arcával. Esetleg kinőtt egy harmadik kezem? Nagyot nyeltem és kicsit közelebb araszoltam Dantehoz. Ő bezzeg magabiztosan és nemtörődömséget sugározva kihúzta magát. Újabb irigylésre méltó tulajdonság; szorult, kellemetlen helyzetekben is menőnek maradni. Ez muszáj lesz ellesnem tőle.

Coren és Nick után kutattam a tömegben, de eddig nem fedeztem fel őket. A katonák a hátunk mögött baktattak egészen addig, amíg a tálcákhoz léptünk.

Egy nagy fém polcra voltak egymás tetejére rakva, nagy kupacban a fehér műanyag tálcák. Mellettük pedig műanyag evőeszközök.

Műanya kések... Az ujjaim között forgattam a fehér kis tárgyat. Majdnem felnevettem. Azért ezzel is lehet mit kezdeni. Főleg, ha eltörik. Ha a megfelelő lágy részekbe szúrom, akkor hipp-hopp kiváló fegyverré válik. Párat észrevétlenül a zsebembe csúsztattam és láttam, hogy Dante is így tesz.

Az ételt osztó nő kicsit rajtunk felejtette a szemét még mielőtt lerakta volna elénk a tejbedarát. Majdnem eltátottam a számat, még kakaó is volt rajta. Kissé bizalmatlanul ott helyben belekóstoltam. Vajon nagyon gáz lenne, ha örömömben leborulnék a nő lábai elé?

Leültünk az egyik sarokban lévő asztalhoz. Még mindig minket bámultak, szóval visszabámultam rájuk – néhányan ettől megfutamodtak, de nem mindenki. Némelyikükön tovább időzött a szemem. Próbáltam őket felmérni. Volt egy kis vöröske, ádáz pillantással. Egy nagydarab sötét bőrű srác, ökölbe szorított kezekkel. Egy hiperaktívnak tűnő kopasz, giznya srác – a lába és a keze egy percre sem nyugodott le.

- Látod őket?

- Nem – válaszolta Dante. - Lehet, hogy később jönnek.

- Szóval, hogyan is kéne őket meggyőzni? - néztem rá gondterhelten, közben a díszes társaság felé böktem az állammal és folyamatosan lapátoltam magamba a finomságot. A kék szemű az állát kezdte dörzsölgetni és másik kezével rákönyökölt az asztalra.

- Bennünk nem bíznak. De Nicket és Cornet régóta ismerik. Szerintem ezt rájuk kéne bízni. Te koncentrálj a dokira. Én meg... Nos, nekem nincs is semmi dolgom – mosolygott rám.

- Ne kerülj bajba, az a te dolgot! - szóltam rá szigorúan.

- Értettem, kicsim – vigyorgott és végre ő is enni kezdett. - Jé, ez finom. Azt hittem valami ehetetlen vacak.

Tovább kezdtem nézni az embereket. Mindannyiuk szemében csalódottságot és fájdalmat láttam. Ők semmi rosszat nem tettek, hiszen még gyerekek voltak, amikor ide kerültek. Hol itt az igazság Dr. Roberts? Az ajtóban megjelent Coren. Dühösnek tűnt és úgy rántotta el a kezét az egyik őrtől. Végig trappolt az étkezőn, de nem vett éltet. Többen is felkapták a fejüket és figyelték, ahogy elszáguld mellettük. Egyenesen felénk tartott. Levágta magát velünk szemben.

- Elvitték Nicket – tört ki belőle. - Tudják, hogy készülünk valamire és így akarják kiszedni belőlem – hadarta. A mellettem ülő kék szemű megfeszült. Én újabb kanál tejbegrízt tettem a számba. Számítottam erre.

- Hát akkor mondd el neki – vontam vállat.

A szöszi döbbenten nézett rám, ahogy Dante is.

- Mi...Micsoda? - dadogta.

- Vezesd félre! Hazudj neki, de azért némi igazságot is csempéssz a mondandódba - vágtam rá, közben a kanalammal rámutattam egy ördögi mosoly kíséretében. - Ő azt gondolja, hogy nyeregben van, nekünk előnyünkre válik és még Nicket is visszakapod. Tégy úgy, mintha az ő oldalán állnál. Állj át a sötét oldalra – kacsintottam.