Végjátszma (Befejezett)

Áldozat

- Még az zombi apokalipszis előtt... - kezdte Coren. - Nick és én árvaházban éltünk. Nem ismertük a szüleinket. Talán valami autóbalesetben halhattak meg, talán elhagytak minket... Már úgyis mindegy.

Kicsit összébb húztam a szemöldököm. Mégis mi köze van ennek bármihez is? - gondoltam, de nem szóltam közbe. A szőke sóhajtott egy nagyot és megdörgölte az arcát. Az ujjai idegesen trappoltak a kanapé karfáján.

- Körülbelül hét évesek lehettünk, amikor minket és még pár társunkat elhoztak az otthonból. De nem egy szerető család fogadott be minket – nevetett keserűen. - Valami furcsa földalatti bázisra kerültünk. Más árvaházakból is voltak ott gyerekek. Azt sem tudtuk, hogy hol vagyunk – elhallgatott. A testvére rá nézett és inkább ő folytatta.

- Eleinte minden szép és jó volt. Volt külön szobánk. Kaptunk játékokat, játszhattunk a barátainkkal, taníttattak minket, finom ételeket ehettünk... Csak néha levettek pár ampulla vért – megrántotta a vállát. - Később aztán az egész kezdett elfajulni. Ahogy nőttünk egyre durvább dolgokat csináltak velünk. Mindez természetesen a mi javunkat szolgálta.

Ez most komoly? Gyerekeken kísérleteztek? De hát... Hogy engedhette meg ezt az ország? Hát senki sem volt jelen, hogy ezt megakadályozza?

- Várj... Ugye nem az a doki volt az? - döbbent le mellettem Dante.

- De – vágta rá Coren. Erre nekem meg kellett támaszkodnom az asztalban, mert úgy érzetem, hogy menten összeesek. Ebbe rohadtul belemásztunk. - Dr. Roberts. Ő volt a kutatás főorvosa. Különféle biofegyverekkel kísérleteztek és szerették volna kifejleszteni a tökéletes katonákat. Úgy gondolták, ha fiatal korban kezdik el a kezeléseket, akkor kisebb lesz a rizikófaktor.

Újra Nick kezdett beszélni.

- Kifejlesztettek egy gént, amit ha fiatal gazdatestbe ültetnek, akkor elvileg sebezhetetlenné válik.

- De az egész félresikerült – suttogta Coren és kezeit ökölbe szorította. - A kísérletet nem mindenki élte túl. A társaink közül többen is meghaltak. Százból csupán maréknyian éltük túl. De mi is sok szenvedés árán. Hónapokig tartó fájdalom, láz, vérzés és bármi amit eltudtuk képzelni. Az ember a végén már könyörgött azért, hogy legyen vége a szenvedéseinek – mondta és lesütötte a szemét. Kicsit megborzongott, mint aki éppen újra átéli gondolatban az egészet. - Az orvosok közül is többen megbetegedtek.

Mindannyian feszülten hallgattuk a meséjüket. Szinte levegőt venni se mertem. A szobában pattanásig feszültek az idegszálak. Coren a szeméhez érintette a kezét.

- Ez a szemszín a génmódosítás eredménye. Minden túlélőnek ilyen lett a színe.

- Gondolom a halottak nem maradtak halottak. Pont, mint a kicseszett Kaptár filmekben - morogta Ray és öklét a falhoz vágta. A testvérek bólintottak, aztán a szőke újra megszólalt.

- Tényleg így történt. De a kutatóbázis kézben tartotta a dolgot. Elzárták a zombikat. Semmi vérengzés nem volt. Nem velük volt a gond.

Ez egy cseppet összezavart. Hogy-hogy nem a zombikkal volt a gond?

- Hát akkor? - kérdeztem színtelen hangon.

- A túlélők... Azok akik nem haltak meg, terjesztették a vírust. Miután egy doki haza ment a családjához, átadta nekik a fertőzést. A lappangási idő durván két hét volt. A két hét alatt a családtagok elmentek a boltba, vagy az iskolába és még tovább adták... Míg szépen lassan elterjedt és már késő volt. A bázis már nem tehetett semmit.

- Akkor mi is immúnisak vagyunk? - döbbent le Dallas.

- A harapásra nem. A harapásra csak mi, a nulladik betegek vagyunk immúnisak. De magát a vírust legyőzte a szervezetetek – magyarázta Coren.