Végjátszma (Befejezett)

Valóság

Az ajkamat biggyesztve nézegettem a ruhát, amit kiválasztottam az esti bulira. Elég egyszerű darab volt. Fekete színű, „V" alakú kivágással, vékony spagetti pántokkal.

Nem... Nem volt elég jó, úgyhogy gyorsan másik után kezdtem kutatni. Nehéz volt koncentrálnom, mivel a gondolataim újra meg újra a titokzatos srác körül forogtak. Biztos voltam benne, hogy még sosem láttam az iskolánkban. De mégis olyan ismerős volt valahonnan. Ráadásul az a másik... Milyen ostoba kérdés csúszott ki a számon, amikor megláttam a szemét?

Próbáltam nem rájuk gondolni, ugyanis rögtön belefájdult a fejem.

Elképzelni sem tudtam, hogy mi a fene ütött belém. Talán beteg leszek?- gondoltam. Belebújtam egy másik fekete szoknyába. A hátulja hálós volt, háromnegyed ujjas és a vállaimat szabadon hagyta. Nem volt túlzottan mini és kissé testhez simult. Kicsit durcás képet vágva szemléltem a derekamon lévő zsírpárnákat. Az összképet csakis azok az úszógumik tudták elrontani.

- Szép vagy – hallottam meg anyu hangját az ajtóból. A szemeimet az égnek emeltem és elvigyorodtam.

- Ha rémesen festenék, akkor is azt mondanád, hogy szép vagyok.

- Dehogy is – nevette el magát. - Tudod, hogy rám mindig számíthatsz. Megmondanám, ha borzalmasan néznél ki.

- Megnyugodtam – mondtam, ahogy oda léptem a szekrényhez és becsuktam. Úgy gondoltam, hogy ennél jobb ruhát úgyse találnék. A magassarkú felé nyúltam, de az utolsó pillanatban inkább visszahúztam a kezemet. Inkább a balerinacipő mellett döntöttem. Ha futni kell, akkor praktikusabb. Várjunk csak! Miért kellett volna nekem futnom? Megráztam fejem, de végül felhúztam a vajszínű cipellőket.

Már az ajtóban álltam és éppen az öcsém zsörtölődését hallgattam arról, hogy ő is jönni szeretne. Teljesen felfújta az arcát és már vörös volt az egész buksija.

- Majd, ha nagy leszel – okítottam és felhúztam a bőrdzsekimet. Toppantott egyet a lábával, majd durcásan elvonult és becsapta maga mögött az ajtót. A nevelőapánk kicsit szigorú hangon rászólt, majd pár bankjegyet csúsztatott a kezembe. Aztán mutatóujját az ajka elé emelte, jelezve, hogy anyunak egy szót se. Ugyanis már ő is adott nekem költőpénzt. Vigyorogva megköszöntem. Be kiáltottam anyunak a konyhába, hogy elmentem és már trappoltam is lefelé a lépcsőn. Patrick lent várt engem. A kocsinak támaszkodva mosolygott.

- Gyönyörű vagy – mondta, ahogy átkarolta a derekamat. A szavai semmi felé melegséget nem váltottak ki belőlem. Se pillangók, se borzongás. Nem igazán tudtam mit kezdjek magammal. A kezeim mozdulatlanul, sóbálványszerűen lógtak az oldalam mellett. Félénken visszamosolyogtam rá és amikor lehajolt, hogy megcsókoljon elhúzódtam tőle.

- Késésben vagyunk – magyaráztam és gyorsan beugrottam a kocsiba. Amikor ő is beszállt a tenyerét a combomra tette és ott pihentette. Ettől kellemetlenül éreztem magam, de enyhén szólva is furcsa lett volna, hogyha lerázom magamról a kezét. Azért kicsit mozgolódtam, hátha leemeli rólam a mancsát, de nem volt ekkora mázlim.

Még beugrottunk az egyik hipermarketbe is, hogy vegyünk egy üdítőt. Épp abba, ahol néha diákmunkán szoktam lenni. Valamiért hirtelen rám tört a félelem és vennem kellett pár hatalmas lélegzetvételt. Mindenféle furcsa dolgok villantak be az elmémbe. Ijedten felsikkantottam, amikor Patrick hozzám szólt. Utána persze zavartan magyarázkodhattam.

Szinte pánikrohamom tört rám. Másra se vágytam, mint kijutni a boltból.

- Kint megvárlak – hadartam a barna hajúnak és ki siettem.