Végjátszma (Befejezett)

Lövések

A csarnokba indultunk, ahol csakúgy zsongott az élet. Mindenki beszélt és össze volt zavarodva. Kellett volna valami csodálatos szónoklat, de azokban sosem voltam jó. Így hát maradt az egyszerű változat, amikor is felvázoltam a kialakult szituációt és megkéretem mindenkit, hogy működjön együtt.

Természetesen azt is felajánlottam, hogy aki szeretne az elmehet. Valaki úgy döntött, hogy elmegy. Csodálkoztam ugyan, de nem gátoltam benne senkit. Mondjuk valahogy úgy éreztem, hogy nem sokáig fogják kint húzni, de lehet, hogy meglepetést okoznak. Még pár orvos is úgy döntött, hogy elmegy.

Az egyetlen kikötésem annyi volt, hogy senkinek sem beszélhetnek erről a helyről. Elterveztük azt is, hogy mindenkivel elbeszélgetünk az itt maradtak közül. Nem akartam semmi fajta komplikációt a későbbiekben.

- El kellene látni a válladat – nézett rám a kék szemű. Körbe pillantottam. Mindenki sürgölődött. Takarítottak, sok volt a törmelék. A sérülteket látták el és a hullákat is elcipelték. Az orvosok előtt hosszú sorok várakoztak. Sokan voltak, de még így is várnom kellett, mivel a sérültből még több volt. Többségében felületi sérülések, de voltak igazán komolyak is.

- Igen, az nem ártana – mosolyogtam fel rá.

- Majd én – hallottam meg egy gyenge hangot. Meglepődve néztem a félénk Arabellára. Hatalmas vigyor terült el az arcomon. Legszívesebben a nő nyakába ugrottam volna. Ha ő nem segít, akkor most sehol sem lennénk. Leültetett egy székre aztán elkezdett kutatni a táskájában- amit fogalmam sincs honnan húzott elő. Idő közben képzeletben máshol jártam. Elképzeltem, hogy nem fáj, amit a vállammal művel. Pedig a valóságban letudtam volna harapni a kezét. Viszont azt aláírom, hogy nagyon gyorsan végzett és nem kínzott túl sokáig. Ahogy készen lettünk átadtam a helyemet egy másik sérült embernek.

Aztán megjelent Soren és maga után ráncigált egy embert. Furcsa volt, hogy a beszéd egytized másodperc alatt elhalt és síri csend vett körül bennünket. Soren levágta a lábunk elé a pasast. Kérdőn néztem a társunkra, mire megrugdalta a köpenyest.

- Beszélj! - parancsolt rá. A hapsi remegett és ide-oda kapkodta a tekintetét.

- Én... Én... - kezdte akadozva. Tudtam, hogy ki ő. Hála Arabella személyleírásainak tisztában voltam vele, hogy a neve Holden Ross. A doki jobbkezeként tevékenykedett és szinte mindenbe beavatta őt. - Dr. Roberts... Ő... Mikor megkezdtétek a támadást... Kiküldött egy egységet... Hogy...

Megakadt és elhallgatott. Ijedten léptem előrébb.

- Hogy mi? - sürgettem.

- Hogy a farmon maradt társaitokkal végezzenek...

Ne, ne, ne!

- De... Nem tudja, hogy hol vannak – suttogtam magam elé.

- Dr. Roberts könnyen kikövetkeztette. Három lehetséges hely volt és mind a háromhoz kiküldött egy egységet a biztonság kedvéért.

- Lekapcsoltuk a zombikat – érveltem tovább.

- Ezek külön számítógépre vannak rá kapcsolva. Még ha valaki most el is kezdi a kikapcsolásukat, már akkor is késő. Kérem ne öljenek meg! Én mindent elmondtam, amit tudok - kezdett könyörögni, de én már rég nem rá figyeltem. Felkaptam az asztalhoz támasztott puskát és egészen az ajtóig szaladtam. Hevesen nyomkodni kezdtem a gombot, mintha ezzel megtudnám gyorsítani.

- Hé! Nissa! Nézz rám! - Dante a kezei közé fogta az arcomat. - Nyugodj meg! Nem lesz baj.

- Nem veszíthetem el őket – suttogtam és könnyek kezdték égetni a szemeimet.