Végjátszma (Befejezett)

Várakozás

Egy hét...

Két hét...

A szobámban ültem és a falat bámultam. Pár napja végre kijöhettem az orvosi szobából. Már nem éreztem olyan ramatyul magam. Legalábbis testileg nem. A lelkem az már egészen más dolog volt.

A csapat nem érkezett még vissza...

Még mindig hittem, hogy Dante visszajön. Nem adhattam fel. Nekem csak ez maradt. De azért nagyon nehéz volt elhinnem, hogy tényleg így lesz. Nagyot nyeltem. Már megint a sírás kerülgetett. Ha anyu és Jorden velem voltak, akkor tudtam tartani magam – miattuk is. Ám amikor csak én voltam és az üresség.

Ilyenkor muszáj volt kiengednem a felgyülemlett szomorúságomat. Szipogva töröltem le az egyik könnycseppemet. Amint eltűnt egy újabb követte. Reszketeg lélegzetet vettem. Összeszorítottam a szemeimet. Kifújom az eddig bent tartott levegőt.

Egy hét...

Két hét...

Erősnek kell lennem! Felálltam az ágyamról, ami a mozdulatra nyekeregve tiltakozott. A fal mellé támasztott mankóért nyúltam és rátámaszkodtam. Meztelen talpaim alatt hideg volt a padló. A vádlimra valami büdös, gyógyfüves géz volt tekerve, ami égetett. Bár kellemetlen, de kibírtam. A lábamat még nem terhelhetem túl, de legalább már járkálgathattam egy keveset. Mondjuk hamar megfájdult és pihentetnem kellett.

Az ablakhoz bicegtem és kinéztem a redőnyön át. Az utcán ott állt anya és Davidel beszélgetett. Mindkettejük arca komor volt, szóval nem lehet túl vidám a témájuk. David lazán megrántotta a vállát és megrázta a fejét, majd megvakargatta erősen borostás állát. Hirtelen megjelent Soren. Szaladva sietett feléjük. Lihegett és alig tudott megszólalni. Fentről nem hallottam, hogy mit mond, de a két felnőtt arca felderült.

Anya sietve a házunk felé indult.

Lehetséges lenne?

Kivágódott a szobám ajtaja. Reménykedve fordultam anyukámhoz. A szemei könnyesek voltak és mosolyogva bólintott egy nagyot. A szabad kezemet a szám elé szorítottam. Végre valahára nem a szomorúságtól gyűltek könnyek a szemembe. Ezek öröm könnyek voltak. Amilyen gyorsan csak tudtam megindultam az ajtó felé. Anya segített lebicegni a lépcsőn. Miközben lefelé mentünk kiáltott az öcsémnek, hogy ő is jöjjön.

Nem gondoltam volna, hogy mankóval képes az ember futni, de én megoldottam.

A kapu előtt nagy volt a tömeg. Mindenki oda jött.

Az emberek között rögtön kiszúrtam őt. Megtorpantam. Hát tényleg él. Dante elpusztíthatatlan.

A ruhája mocskos volt és megtépázott. Az arca csupa kosz és borosta. A szemeiben pedig fáradtság csillogott. Az első találkozásunk napját juttatta eszembe. De tényleg ő volt az. Látszólag sértetlenül állt előttem. Végre észrevett. Elmosolyodott és elindult felém. Mindenki arrébb húzódott.

Karjai a derekam köré fonódtak, az arcát pedig a nyakam és a vállam közti hajlatba fúrta. A hülye mankót rögtön elejtettem és hagytam, hogy a földre zuhanjon. A nyaka köré fontam a kezeimet. Erősen szorított, ahogy én is őt.

- Büdös vagy – jelentettem ki. Elnevette magát.

- Inkább valami olyasmit vártam volna, hogy; Úgy hiányoztál Dante! Annyira aggódtam – válaszolt lányos hangot utánozva és kicsit eltolva magától. Ököllel a mellkasába csaptam.

- Úgy hiányoztál, te barom! Hol a fenében voltál? Aggódtunk - mondtam kicsit megváltoztatva az ő szövegét. Egy percre elkomorodott az arca.