Végjátszma (Befejezett)

Találgatások

Idegesen rágtam a körmeimet. Szörnyű szokás, de egyszerűen nem tudtam róla leszokni.

Ha feszült voltam, akkor mindig tövig lerágtam őket.

Nagyot sóhajtottam. Ide-oda járt a tekintetem.

Éppen a raktárban történtekről beszélgettünk a csapattal és a Belső kör tagjaival. A lábammal doboltam és mindig az éppen beszélő emberre figyeltem. Legalábbis félig-meddig rá figyeltem, ugyanis szinte lehetetlennek tűnt a koncentráció. A szemem sarkából a két ibolya íriszű reakciót figyeltem. Az arcuk végig rezzenéstelen maradt.

A jó hír az, hogy Soren csapatának sikerült némi élelmet összeszednie míg mi a katonákkal harcoltunk. Szóval nem volt teljesen hiábavaló a portyázás. Bár messze nem elengedőt, de egy időre elég volt.

- Mi lesz, ha megtalálnak minket? - aggodalmaskodott Lydia, szemeiben félelem csillant. Rossz volt így látni őt.

- Nem minket keresnek – morogta Dante és keresztbe fonta a karjait, ahogy hátradőlt a fotelban.

- De megtámadtuk őket. Most már biztosan célpontok vagyunk – sipította idegesen Sam. A fotel szélén ült és bele kapaszkodott a srác karjába. Mérgesen húztam össze a szememet. Amikor visszaértünk, Sam Dante nyakába ugrott és hangos zokogásba kezdett. Egész nap nem lehetett őt levakarni a kék szeműről. Azóta is úgy követte őt, mint valami pincsi kutya.

- Nem halt meg senki – jelentettem ki.

- De, ha valakire lövöldöznek, akkor az általában megsértődik – vélekedett Chris. Nos, ez elég enyhe kifejezés. - Vagyis hát én valószínűleg zokon venném, ha megpróbálnának megölni – vont vállat.

- Lehet, hogy el kellene mennünk – suttogta anya. Elkerekedtek a szemeim. Elmenni? - hasított élesen a tudatomba a szó. Sosem merült fel ennek a lehetősége. Itt már túl sok mindent alakítottunk ki. Nem hagyhattuk az egészet csakúgy hátra! Ez a biztonságos menedékünk, az otthonunk volt. Különben is hova mentünk volna?

- Nem tudják, hogy hol van a kolónia. Felesleges lenne mindent hátrahagyni – mondtam.

- De kockáztatni sem jó ötlet – vélekedett Ő. Megráztam a fejem. Újra elkezdtem rágcsálni a körmeimet. E. V. K. E. Mi a franc lehet ez? Minek a rövidítése? Mit akarnak? Kit akarnak?

- Ti mit tudtok? - néztem a szöszire és az ében hajúra. Nick felvonta az egyik szemöldökét, mintha csak azt kérdezné; Miért engem kérdezel?

- Annyit amennyit ti is – érkezett a határozott felelet Coren szájából. A kék szemű felhorkantott. - Valami bajod van? - nézett rá a srác sértődötten.

- Te vagy a bajom! - mutatott rá idegesen a barátom. Sóhajtottam egyet. Már megint kezdik. A raktáros eset óta csakúgy szikrázott közöttük a levegő.

- Ugyan már, fiúk! - csitította őket szöszi barátnőm. Lydia jobb szerette a békességet és másokat is próbált erre az útra terelni. Ráadásul mindkét fiút kedvelte és nem akarta, hogy szétverjék egymás képét.

- Nem! Elegem van, hogy mindenki elnéz a probléma felett – csattant fel Dante és felugrott a fotelból. - A probléma pedig Ti vagytok – mutatott a testvérekre. Coren is felpattant a kanapéról. Nick a kezére tette a kezét és próbálta visszafogni. Én is felugrottam, de rögtön belehasított a lábamba a fájdalom.

Túl hirtelen mozdulat! Basszus, ez nagyon fájt. Ráadásul a raktárban történt futkosásunk után kétszeresére dagadt a vádlim. Felnyögtem és lehajoltam, hogy kicsit megmasszírozzam. Közben elértem a célomat, mert mindenki rám figyelt. Felegyenesedtem és kissé eltorzult arccal az asztalhoz bicegtem, hogy megtámaszkodjak. Közben mérgesen a fiúkat bámultam.