Végjátszma (Befejezett)

Búcsú

- Úgy alakítottam ki, mintha csak egy dísz lenne a hajgumidon – magyarázta éppen Chris. Valami hosszú megjegyezhetetlen neve volt a ketyerének. Inkább meg se próbáltam memorizálni. Ám újra el kellett ismernem, hogy Chris egy hatalmas zseni. Ha a világ nem mondta volna be az unalmast, akkor biztosan nagy jövő állt volna előtte; egyetem, jó munka, szép fizetés. Egy kicsit kételkedtem ugyan benne, hogy képes lesz összedobni egy ilyet, de megoldotta.

- Csak a számítógép közelébe kell raknod és megzavarja az egész rendszerét. De mivel ilyen kevés eszközöm és időm volt – kezdte a morgolódást. -, ezért csak durván húsz percre üti ki.

- Húsz perc? - néztem rá kissé ijedten.

- Sajnos többre nem futott.

- Mindegy... Elégnek kell lennie – bólintottam és gyorsan a összefogtam a hajamat. A kezemre egy karórát kapcsoltam és Chris meg én összeegyeztettük az időt rajta.

- Egy hét múlva, pontban tizennyolc, nulla-nullakor – ismételte el a vörös hajú, mire apró mosolyt villantottam rá és biccentettem. Eléggé paranoid voltam mivel az agyam folyton azon járt, hogy mi sülhet el balul. Például mi lesz, ha elveszik az órámat? Újabb dolog, amit a szerencsére kell bíznom. Gyűlöltem, ha ennyire nem én irányítok...

Az éjszaka közepén még mindig az alaprajzokat tanulmányoztam. Dante és Jorden mélyen durmoltak mellettem. Elvigyorodtam, ahogy rájuk néztem. Az öcsém mindig összevissza aludt, ezért az egyik lába Dante hasán pihent, a keze pedig az arcán. Ilyenkor bántam, hogy nincs egy fényképezőgépem.

A papír halom felé nyúltam, hogy megkeressem a C-blokk rajzait. Ám bárhol kutattam utána nem találtam. Biztosan az asztalon felejtettem – gondoltam és felkeltem az ágyról. A rugók nyekeregve tiltakoztak, mire a fiúk kicsit mozgolódni kezdtek. Óvatosan az ajtóhoz lépdeltem és amilyen halkan csak tudtam kislisszantam. Az egész házban csend honolt, de amikor leértem a lépcsőn meglepődve vettem észre, hogy a konyha nem üres... Fény áradt ki és mozgolódás nesze.

Coren éppen le ült és kissé meredten bámult maga elé. Az arca borús volt és gondterhelt. Amióta megegyeztünk abban, hogy kapnak egy új esélyt, egyszer sem kellett kettesben maradnom vele. Nem is vágytam a társaságára, mert ahogy ránéztem rögtön az jutott eszembe, ami történt. Nem konkrétan ő tehetett anya és a többiek haláláról, de igenis része volt benne. Ezt pedig nem lehetett egykönnyen elfeledni. Tudom ugyan, hogy nem őt kell hibáztatnom, de ez még nagyon nehéz. Talán majd, ha az igazi tettes végre meglakol... Talán akkor normálisabban tudok viszonyulni hozzájuk.

Ahogy az egyik deszka megnyikordult a talpam alatt a szöszi felkapta a fejét. Zavartan felpattant a székről és az asztalon megtámaszkodva nézett rám.

Milyen távolinak tűnik már az az időszak, amikor azon ábrándoztam, hogy milyen szép a szeme. Most pedig már tudom a mögötte megbúvó történetet is és valahogy elvesztette minden szépségét. Látszott rajta, hogy mondani szeretne valamit, de őrlődött magában. Végül kinyögte a nevemet, de nem folytatta. Én sem könnyítettem meg a dolgát, mivel nem szóltam semmit és semmi bátorító jelet nem adtam. Beletúrt félhosszú borzas hajába, majd kezeit lecsúsztatta a tarkójára és egy rövid ideig ott is tartotta őket.

A tekintetét jobbra-balra kapkodta, mintha menekülő út után kutatna. Vettem egy nagy levegőt. Odamentem és elvettem a lapot az asztalról, hiszen eredetileg ezért jöttem. Ránéztem és egyet biccentve jó éjszakát kívántam.

Amikor már megfordultam és újra az ajtóban voltam, akkor szólt utánam.

- Várj, Nissa!

Megálltam, de nem fordultam meg.