Végjátszma (Befejezett)

Epilógus

5 évvel később

- Hékás! Lassabban! - szóltam a fiúk után, akik a gördeszkával elszáguldottak mellettem. Az egyik a testvérem volt. Hangosan nevettek és kurjantottak és szerintem meg sem hallották, amit mondtam. Sóhajtva forgattam a szemeimet, de mosolyogtam. Tinédzserek... Imádtam látni a jókedvüket, de azért néha túl élénkek tudtak lenni.

Már eltelt öt év azóta, hogy elfoglaltuk a bázist. Kezdetben nem volt könnyű rendet teremteni. Hiába voltak a beszélgetések még így sem lehetett kiszűrni néhány bajkeverő egyént. Voltak páran, akik önkényesen szerették volna kisajátítani maguknak dolgokat, vagy csak szimplán úgy gondolták, hogy jogukban állna átvenni a hatalmat. Ám nehézségek árán, mostanra szinte harmonikus volt minden.

Folytattam az utamat az orvosi szobák felé. Arabella sietett el mellettem, de mosolyogva odaköszönt nekem. A legtöbben imádták őt és a gyerekeknek ő volt a kedvenc orvosuk. Manapság már sosem hordta olyan szoros kontyban a haját, ami sokat fiatalított a külsején. Úgy hallottam, hogy mostanában egészen összemelegedett Rayel. A gondolatra rögtön elegedett mosoly kúszott az ajkaimra.

Még mindig vigyorogva dugtam be a fejemet az ajtón.

- Hahó! – köszöntem Lydiának, aki az ágyban feküdt és a kezében egy apró kis csomagot tartott. Barátnőm amint meglátott hatalmas mosoly terült el az arcán és felém nyújtva a kezét sürgetett, hogy üljek le mellé. Nem kellett győzködnie. Egész nap alig vártam, hogy végre itt lehessek. Oda húztam egy széket a szomszédos ágy mellől és letelepedtem. Kinyújtottam a kezemet és elhúztam a ruha anyagát a piciny arc elől. A baba hatalmasat ásított.

- Annyira aranyos – visongtam, akár egy kislány.

Megdöbbentem, amikor Lydia és Coren bejelentették, hogy egy párt alkotnak. Mondjuk miután Lydia is megérkezett a bázisra sok időt töltöttek együtt. Sőt Coren még a farmon is meglátogatta. Szóval annyira talán mégsem volt meglepő, hogy kialakult közöttük valami. Főleg mivel a barátnőm érzései már sokkal régebben megmutatkoztak. Amin viszont igazán meglepődtem az-az volt, hogy egy évre rá azt is közölték, hogy babájuk lesz. Én ugyan kicsit gyorsnak tartottam a tempót, de úgy láttam, hogy ők boldogok. Az apróság kinyitotta a szemét és megfigyelhettem a felemás íriszeit. Az egyik lila volt, míg a másik kék. Nem tudtuk, hogy ez vajon mit jelenthet. Ő volt az első baba, aki egy immúnis és egy sima ember gyereke volt. Reménykedtem benne, hogy az apróság örökölte az immunitást. Egyelőre viszont semmit sem tudunk arról,  hogy ez az adottság örökölhető-e egyáltalán. A tesztek ugyanis túl fájdalmasak lennének és senkit sem akarunk kitenni neki. 

Lydia elkezdett mindenfélékről hadarni, kicsit nehéz volt követni, ahogy a sztorik között ugrált. Azon is csodálkoztam, hogy lehet ennyi mondandója, amikor már egy hete itt fekszik. Épp elkerültem például Nicket, aki csakúgy, mint én rendszeres látogató volt. Nick tipikus szülőkrémálma nagybácsi lesz, aki elfogja kényeztetni az csöppséget. Ez már most meglátszott.

- Szóval? Mi lesz a neve? - kérdeztem izgatottan.

- Még nem döntöttük el. – mosolygott a szöszi, ahogy végig simította az ujját a pici arcán.

- Ne már! - méltatlankodtam. - Volt rá kilenc hónap és már egy hete megszületett.

- Nem olyan egyszerű – vágta rá a barátnőm.

- Dehogynem – fontam össze a karjaimat. Lydia vigyorogva sóhajtott.

- Neked bezzeg határozott elképzelésed van róla, hogy mi lesz a gyereketek neve, ugye?

- Még szép – mosolyodtam el. - Csupán Dantet még nem tájékoztattam róla. Viszont mivel úgyis én fogok megszenvedni vele, ezért nem sok beleszólása lesz a dologba.