Végjátszma (Befejezett)

Harapás

Cassie eldobta a labdát. Felugrottam, de nem értem el. Nem volt újdonság, hogy bénáztam. Sóhajtva néztem, ahogy az erdős területen lehuppan a fűbe és begurul a sűrű növényzet közé. Magamban már puffogtam, hogy megint nekem kell kajtatnom utána. Most, hogy Dante elment az őrségbe, valahogy mindig nekem kellett a labda után futkosnom.

Az utóbbi két nap készülődéssel telt. A költözködésünk részletei még nem voltak teljesen tiszták és még mindig nem tudott róla mindenki. Viszont elhatároztam, hogy elmondom a Belső-kör tagjainak és azoknak is akikről tudom, hogy megbízhatóak.

Hatalmas nagy kő esett le a szívemről. Tényleg könnyebb volt így, hogy nem egyedül kellett megbirkóznom ezzel az egésszel. A kék szeművel pedig minden tökéletes volt.

Jó, persze csupán két napról volt szó... De úgy éreztem már egy örökkévalóság óta vagyunk együtt. Bár azt hiszem ez nem is csoda, hiszen olyan régóta ismertük egymást.

Kocogva indultam el. A kezemmel eltoltam egy ágat. Nem láttam a labdát, úgyhogy kicsit beljebb mentem. Végre megpillantottam és győzelemittasan kaptam a kezeim közé. De a mosolyom lefagyott az arcomról. A labda kiesett a kezemből. Hátrálni kezdtem, aztán futásnak eredtem. Olyan gyorsan futottam, mint még soha. Amint kiértem az erdős területről kiáltozni kezdtem.

- Jorden! Azonnal menjetek be a házba! Most!

A testvérem összezavarodottan nézett rám, de hallotta a hangomból kicsendülő ijedtséget. Megfogta Cassie kezét és futni kezdtek. Én jobbra fordultam és szaladtam a műhelybe. Szinte beestem az ajtón. A mellkasom hevesen emelkedett és süllyedt.

- Chris, riasztást!

A vörös hajú egy percig megfagyva ácsorgott, aztán kiestek a szerszámai a kezéből. Nagyokat csilingelve és koppanva értek földet. Szemei elkerekedtek de máris futott, hogy bekapcsolja a vészjelzőt. Minden házban volt egy adóvevő, ami arra szolgált, hogy veszély esetén tudjunk jelezni.

A zombik valahol bejutottak. Ezek nem az erdőből kószáltak elő. A francba is! Gyorsan elhagytam a műhelyt és a fegyverraktárba rohantam. Már majdnem kiköptem a tüdőmet, de akkor sem lassítottam. A lábam erősen csapódott az aszfalthoz. Kivágtam a helyiség ajtaját és gyorsan betáraztam az első kezembe akadó pisztolyt. Elvettem még egyet és azt is megtöltöttem. A hátamra pedig egy kardot akasztottam. Elraktam a késeimet is. Mire kiléptem a raktárból már többen is az utcán voltak.

Dante rohant oda hozzám és kissé ijedten nézett végig rajtam. Kezét az arcomra csúsztatta és feltette a néma kérdést.

A fáknál, a déli-keleti részen. Elég sokan vannak – hadartam. Azok akinél nem volt fegyver gyorsan hoztak maguknak, majd mindannyian elindultunk a tábor széléhez. A zombik már az utcán csatangoltak. Kapásból tizenötöt számoltam, de voltak többen is. Feltartottam a két pisztolyt és elszánt tekintettel lőni kezdtem. Gyorsan haladtam, a lőszer is gyorsan fogyott. Eldobtam a fegyvereket és előhúztam a kardot. Forogva vettem nagy lendületet és lekaszaboltam a közelemben lévő szörnyet. Mellettem valaki felsikított. Női hang volt. Odapillantottam és láttam, hogy Laylat három zombi a földre teperi. Rögtön marcangolni kezdték a húsát.

Már nem tehettem semmit, de azt nem fogom hagyni, hogy élve felzabálják. Dühösen vágtam magamnak utat. Az egyik zombiba hatalmas erővel belerúgtam és rögtön a fejébe szúrtam a kardot. A másik kettőt lelőtte valaki. Layla vért hörögve nézett fel rám és szemeiből könnyek folytak. Mély levegőt vettem, aztán lecsaptam rá. Vége volt.

Ray egy baseballütővel ütötte agyon az egyik rohadékot. Néhányan sikoltva menekültek be a házakba. Fegyver ropogás visszhangzott a fülemben. A dögök pedig nem akartak elfogyni. Lihegve emeltem fel a kardomat és megforgattam a kezemben. Újból lesújtottam. Nem hagyhattam, hogy így érjen véget!