Végjátszma (Befejezett)

Beosztás

Másnap már biztos lehettem benne, hogy Dante haragszik rám.

Csak éppen azt nem tudtam, hogy miért.

Az első ami feltűnt, hogy reggel nem ő ébresztett. Pedig mindig bevágtatott a szobámba és addig ordítozott és rázogatott, amíg fel nem keltem. Egyszer még rám is ugrott. Aztán reggeli közben sem jelent meg. Anya és a tesóm is megjegyezte, hogy ez mennyire szokatlan.

Aztán amikor átmentem hozzá az ajtót Melody nyitotta ki – nagyon hiányos öltözetben- és azt mondta Dante nem ér rá.

- Nem ér rá!

De hát rám mindig szakít időt. Mindig!

Szóval a „nem ér rá", egyenlő volt a "nem akar beszélni veled"-del.

Ráadásul arra se vette a fáradtságot, hogy köszönjön nekem. Megrántottam a vállamat és elsiettem. A legrosszabb az volt az egészben, hogy ez rohadtul bosszantott.

Sőt... Inkább fájt.

Haza mentem, felkaptam az íjamat és elindultam arra a helyre, ahol képes voltam lenyugodni. Hatalmas léptekkel indultam meg a kapu felé. Semmit sem szóltam, csak kimentem. Az őrök kicsit döbbenten pillantottak rám, de inkább nem kérdeztek.

Átszlalomoztam az akadályokon, aztán az erdő felé vettem az irányt. A száraz ágak és levelek zizegtek a cipőm talpa alatt. Előttem egy mókus éppen fel rohant a fára. Itt a sűrű növényzet között sokkal sötétebb volt. A nap sugarai nem tudtak rendesen áthatolni a levelek között.

Átlépkedtem a sekély kis folyón, ami csillogva folydogált. Az egyik kezemet végig húztam egy vadrózsa bokor virágaink. Csodálatos illatuk volt. Ilyenkor mindig kicsit úgy éreztem, hogy minden normális. Bár az erdőben is felszoktak tűnni a zombik, de én igen ritkán találkoztam csak velük.

Ha itt sétálgathattam, kicsit úgy éreztem mintha újra átlagos lány lennék. Egy fiatal lány, aki éppen túrázik az erőben és az a legnagyobb gondja, hogy a suliban rossz jegyet kapott.

Végre elértem a sziklámhoz. Feljebb húztam magamon a nadrágomat. Szorosabbra kötöttem a cipőmet. Végül a tenyereimet alaposan a nadrágomba töröltem. Mély levegőt vettem, ahogy felnéztem a magasba emelkedő kőtömegre. Előre léptem és felkapaszkodtam az egyik kiálló részbe, aztán a lábammal lendületet vettem és feljebb emelkedtem. Egyre magasabbra másztam. A lábam néha megcsúszott, amikor a megfelelő helyezkedési pontot kerestem, de én csak másztam tovább. Apró kis kavicsok hullottak le, de nem törődtem velük. Mire végre a szikla tetejére értem már lihegtem, a homlokomon pedig vízcseppek gyöngyöződtek.

A kézfejemmel letöröltem az arcomat. Körülbelül két emelet magasan lehettem. Valamelyik fa jóval magasabb volt, mint ez a szikla. Viszont számomra ez a kis hely volt a világ teteje. Még tisztán emlékszem, amikor először felmásztam. Annyira büszke voltam magamra, hogy sikerült. Pedig nem nagy dolog...

Másnap elrángattam magammal Dantet is.

Morcosan összébb húztam a szemöldököm. Felegyenesedtem és megfordultam. Készítettem ide fentre magamnak egy amolyan céllövöldét. Két fa olyan közel helyezkedett el a mini hegyemhez, hogy kényelmesen elértem őket. Így a kérgükre festettem és a nyilaimat is simán kitudom húzni, ha végeztem. Levettem a hátamról az íjamat és a nyilakat.

A megfelelő helyre illesztettem a nyilamat. Két ujjam közé csippentve megfeszítettem a húrt és amennyire csak lehetett hátra húztam. Céloztam és eleresztettem, hadd repüljön. A nyíl sebesen szelte át a levegőt és apró kis puffanással a fába fúródott. Nem a közepébe, ahogy eredetileg terveztem...