Végjátszma (Befejezett)

Zuhanás

Dante igazán kiváló volt a haragtartásban. Már egy hete csak akkor láttam, ha éppen az utcán összefutottunk és ilyenkor is csak odabiccentett és elhúzta a csíkot.

Igazából nem értettem, hogy mit vár tőlem. Abban sem voltam teljesen biztos, hogy mi miatt húzta fel magát ennyire. Coren eddig kiválóan megfelelt az őrzői szerepében. Nem fogom kirúgni. Chris is folyamatosan dicsérte Nick munkáját, aki mindig pironkodva fogadta ezt.

A legjobb barátomon kívül mindenki kedvelte a két srácot. Be kellett vallanom, hogy én is egyre inkább kezdtem megbarátkozni velük.

Ám a kék szemű még csak nem is próbálkozott. Úgy nézett rájuk, mintha puszta kézzel ki tudná őket zsigerelni. Leginkább a szőkeséget...

Viszont úgy éreztem nem is magával azzal volt a gondja, hogy itt vannak.

A gondolataimba merülve sétálgattam. Annyira elvoltam varázsolódva, hogy véletlenül bele ütköztem Sorenbe.

- Uh, bocsi – néztem rá. Megpaskolta a fejem tetejét és vigyorogva tovább ment.

Biztos Tatjanahoz megy – gondoltam azonnal. Általában akkor szokott ilyen jó kedvű lenni. Kicsit álmodozva figyeltem, ahogy elsiet. Jó lehet, ha az embernek van valakije, akivel ennyire szeretik egymást. De közben szörnyű is. Nekem már az is hatalmas teher, hogy a családom és a barátaim miatt ennyire aggódom.

Régebben minidig is úgy gondoltam, hogy a szerelem valami társadalmi elvárás. Minek nekem férfi? Erős és független nő vagyok. Mindig ezt gondoltam.

Szóval tizenkilenc évesen még csak pár randira mentem el és nem is jutottam tovább a csókolózáson. Gondoltam rá érek. Minek sietni? Annyira kitartóan szerettem volna megtalálni a tökéletest.

A csókolózásban pedig semmi extra nem volt.

Nem olyan, mint ahogy a könyvekben leírják. Nem remegett kezem lábam, nem szálltak pillangók a gyomromba. Pedig én épp ezt szerettem volna. Ezt vártam volna.

Aztán elérkezett a vég.

Jöttek a zombik és hirtelen minden tök fontosabb lett, mint szerelmesnek lenni. Mindenki számított rám és nem lehetettem egy hormonjai által vezérelt kis fruska. Elvárások voltak velem szemben. Határozottnak és erősnek kellett lennem.

Az meg nálam teljesen kizárt, hogy valakivel csak azért lefeküdjek, mert nem akarok szűzként meghalni.

De azért mostanában elmerengek rajta, hogy talán túlságosan is begyöpösödötten gondolkodom.

Egyesek úgy tartják, hogy amíg nem voltál szerelmes addig nem is éltél igazán... Szerelem, szeretet, harag – ezek az érzések nagyon hasonlóak, filozofáltam a földet nézve.

Káromkodva vettem észre, hogy már egy ideje egy helyben ácsorgok. Pedig sietnem kellene, ugyanis már így is késében voltam. Délután kicsit bealudtam és ma én vagyok őrségben Corennel.

Oda integetettem pár embernek, akik mellett elhaladtam. Felmásztam a létrán és a szöszi rögtön felém fordult.

- Szia Kis-szadista! – köszöntött. A szemeimet forgattam, ahogy mellé léptem. A könyökömmel a korlátnak támaszkodtam.

- Szia Selyemfiú!

- Hoztam sütit – nyomta az orrom alá a csokoládés muffint. Elvettem tőle és kicsit megforgattam a kezemben, majd beleszagoltam.

- Lydiatól kaptad?

Éppen beleharapott az egyikben és tele szájjal pillantott rám. A szája sarkában morzsák voltak.