Végjátszma (Befejezett)

Portya

Az első két fejezet nagyon felvezetős volt :) Igazából eredetileg a "Kezdet" című fejezet is a Prológus része lett volna. De mivel nagyon hosszú volt, ezért szétbontásra került :D

 Szóval az igazi sztori most fog elkezdődni. ;)

Éppen az erdőben futottam. A hajamba kapott a szél. Kicsit megbotlottam, de visszaszereztem az egyensúlyomat. A fák gyorsan suhantak el mellettem. Gyűlöltem futni. Régen se szerettem, mert valahogy túl megerőltetőnek találtam. Utáltam azt az érzést, amikor a tüdőm égett, a talpam sajgott. Sosem értettem azokat, akik megnyugvást találtak ebben a sportban.

A mai világban még inkább gyűlöltem a futást, mert sokszor a meneküléssel kellett párosítanom. Abban a percben sem jó szántamból futottam. Végigszaladtam az úton és berontottam a házba. Az öcsém az ágyon feküdt és Papi mellette ült, anyu pedig aggodalmasan szorongatta a kezét. Lihegtem és majdnem összecsuklottam az ajtókeretben a megkönnyebbüléstől.

- Eltört a bokája, de semmi komoly – mondta anyu, ahogy rám nézett. Hatalmasat sóhajtottam és a kézfejemmel megtöröltem az izzadt homlokom. Ekkor vágtatott mellém Dante. Az ő szemeiben is csupa aggodalmat láttam és csak akkor nyugodtot meg, amikor megpillantotta, hogy Jorden jól van. Lehet, hogy nem ártott volna végighallgatni Noaht mielőtt rohanni kezdtünk. De amikor azt mondta, hogy Jorden megsérült rögtön a legrosszabbtól tartottam – mivel ma ment ki először portyázni. Hónapok óta könyörgött nekem és úgy döntöttem egy kisebb út talán nem árthat. Természetesen a legjobb embereket küldtem ki vele, hogy vigyázzanak rá. Legszívesebben én mentem volna, de tudtam, hogy az öcsém ezt nem akarná. Egész nap rettegtem és egy ilyen hírtől egyenesen szívinfarktust kaptam.

Az ágyhoz lépkedtem és a karomba zártam. Annyira megkönnyebbültem.

- Ne haragudj! – suttogta elkeseredetten. - Elbénáztam. Még csak nem is találkoztunk zombival, egyszerűen bele léptem egy gödörbe.

Elnevettem magam. Bár nem volt túl boldog nevetés. Megsimogattam a fejét és rá mosolyogtam.

- Minden rendben. Nincs semmi baj – Kissé úgy érzetem, mintha ezeket a szavakat nem is neki, hanem inkább saját magamnak mondanám. Nagy szomorú szemekkel meredt rám, aztán végre szégyenlősen elmosolyodott.

- Épülj fel hamar kis haver! – vigyorgott rá Dante.

- Pihenj! Majd még jövök – mondtam végül én is.

Megszorítottam anyu kezét, amikor elmentem mellette, biccentettem Papinak, aztán kiléptem a szobából és becsuktam az ajtót. Rögtön nekivetettem a hátamat és hátra hajtottam a fejem. Mély levegőt vettem. Nincs semmi baj – gondoltam. Dante a vállamra tette a kezét és olyan közel lépett hozzám, hogy éreztem a teste melegét.

- Nyugi – suttogta.

- Menjünk! - löktem el magamat az ajtótól. Öt másodperc önsajnálatot engedtem meg magamnak, most pedig irány a munka. Útközben magyaráztam Dantenak, ő pedig bólogatott és helyeselt, illetve biztosított róla, hogy minden készen áll.

- Száz százalék, hogy ellenőriztétek az összes fegyvert? Nem akarunk úgy járni, mint Joel esetében.

Joel esete meglehetősen tragikus. Egészen sok fegyverrel rendelkezünk és mindig másikat használunk, ha kimegyünk portyázni. Az egyik fegyver besült, éppen egy éles helyzet közepén. Leszakította a férfi kezét és a zombi is belé harapott.

Azóta bármikor megyünk ki az összes felszerelést ellenőrizzük. Mondjuk ez előbb is eszünkbe juthatott volna és akkor most nem lennénk egy taggal kevesebben.