Végjátszma (Befejezett)

Raktár

Eseménytelen hónap telt el. Az eseménytelen náluk egyet jelentett a jóval.

Mert, ha valami eseménytelen akkor; senkit sem ettek meg, senki sem sérült meg, senkit sem kellet kinyiffantani stb.

Szóval egy szuper hónapot tudhattunk magunk mögött.

Azt leszámítva, hogy szinte árnyékként követtem mindenhova Corent és Nicket. Néha úgy, mint egy kedves barát... Néha pedig úgy, akár egy ninja. (Khm... Elég nehéz ninjának lenni sérült lábbal.)

A két fiú semmi gyanúsat nem csinált. Már-már túlontúl idilli és tökéletes volt minden. Szinte kezdtem úgy gondolni, hogy tényleg csak túl aggódom a dolgokat.

Dante is megbarátkozott velük egy kicsit.

Azaz; Nem akarta őket minden második nap kidobni. Csak minden negyedik nap. Ez azért már haladás.

Most, hogy úgy-ahogy helyrejött a lábam is...

Már rá tudtam állni. De ha túl sokat mászkáltam, akkor nagyon fájt. Illetve Papi figyelmeztetett, hogy legyek óvatos, mert könnyedén újra eltörhet.

Óvatos leszek! De...

Elérkezettnek éreztem a pillanatot, hogy portyázni menjünk. Az élelem vészesen fogyott és közeledett a tél. Mivel ennyi idő eltelt és se támadás, se idegenek nem érkeztek, ezért a katonák már nem jelenthetnek fenyegetést.

Legalábbis nagyon reméltem. Végül is minek állnának ilyen hosszú ideig lesben? Bár még azóta is sokat gondolkodtam rajtuk. Még mindig képtelen voltam megérteni, hogy miért robbantották fel azt a temérdek kaját?

- Nyertem! - kiáltottam örömtelin a testvéremre nézve, ahogy leraktam az utolsó lapomat. Durcásan nézett vissza rám és ledobta a kártyákat az asztalra.

- Anya! Nissa csal.

Mi? Én aztán nem! - kiabáltam dühösen, mire kiöltötte rám a nyelvét. Micsoda érett viselkedés. Viszonoztam a gesztust. Anyu felvonta az egyik szemöldökét és megtörölte kezét a kötényében miközben felénk fordult. Éppen elmosta a tányérokat

Tényleg nem csaltam. Nekem nincs szükségem ilyen alantas eszközökre. Egyszerűen jó vagyok – dobtam be egy beképzelt szöveget, gúnyos hangon és önelégült vigyorral. Tudtam, hogy az öcsémet ezzel igazán fel lehet bosszantani. Az ilyen napokon már szinte minden olyan volt, mint a régi szép időkben.

- Igenis csalsz! - morogta dühösen és keresztbe fonta kezeit.

Nevetve összeborzoltam a haját.

- Römiben verhetetlen vagyok – kacagtam.

- Ezt megcáfolnám – hallottam meg a hátam mögül Dante mély és összetéveszthetetlen hangját. Elhúztam a számat. Igaz, ami igaz... A bájgúnár már többször is elvert a kedvenc játékomban. Mondjuk úgy, hogy tízből nyolcszor Ő nyert.

Méghozzá könnyűszerrel. Utáltam is érte. Nem elég, hogy jobb harcos nálam, jobban tud lopakodni, de még ebben is lenyom.

Az öcsém a nevét sikítva vetette a nyakába magát. Megfogta a kezét és az asztalhoz ráncigálta. Most már anya is újra megbékélt és nem meredt rá olyan csúnyán, ha átjött.

Kiosztottam a kártyalapokat és ezúttal hárman kezdtünk játszani.

Még szép, hogy a kék szemű nyert.

Miután Dante elment, beszéltem anyával az ötletemről.

Dante volt az egyik legjobb barátom, de anyu még annál is inkább. Anya nem csak az anyám volt. Anya volt az én bizalmasom, a mentsváram a lelki-támaszom, a legeslegjobb barátnőm, akinek bármit elmondhattam. Tényleg bármit! Sok gyerek nincs jóba a szüleivel, de én Istenítettem az anyukámat.