Végjátszma (Befejezett)

Múlt

- A két jómadarat csak étkezésekkor látom, szóval túl sok taktikai megbeszélésre nem futotta. Azon is csodálkozom, hogy mi egy szobában lehetünk – kezdett bele. - De ez még csak a kisebbik gondunk... A pasi, aki segített nekik a szökésben.

- Kitalálom, meghalt – szóltam közbe.

- Hát igen. Rájöttek, hogy ő kevert be a dolgokba és kinyírták.

Mocorogni kezdtem Dante karjai között, aztán megtámaszkodtam, hogy a szemébe tudjak nézni. Az arca egy kicsit megrándult, amit hirtelen nem tudtam mire vélni.

- Gondolom ez nem minden...

Megrázta a fejét.

- Azóta az összes orvos nagyon óvatos. Nem akarnak annak a pasasnak a sorsára jutni. Nagyon nehéz lesz bármelyiket is meggyőzni róla, hogy segítsen. Plusz a kis lila szemű szörnyikék is ugyanígy vannak.

- Értem – válaszoltam és sóhajtva visszadőltem a mellkasára.

- De megoldjuk – mondta és éreztem a hangjában, hogy mosolyog. Ja, fő az optimizmus. Nem baj, hogy minden elromlott... Még az-az apró kis reménysugár is halványabban pislákolt. Sóhajtottam egy nagyot. - Nissa! Komolyan! Nehogy lányos depresszióba ess!

Nyöszörögve fúrtam az arcomat a pólójába és úgy motyogtam; - Létezik egyáltalán lányos depresszió?

Volt egy olyan sejtésem, hogy a mondandómból semmit sem lehetett érteni. Egyszer csak Dante felült és távolabb tolt magától. Komoly tekintettel nézett rám. Lesütöttem a szemem.

- Hülye ötlet volt tőlem ez az egész. Mindenkit veszélybe sodrok.

- Elég! - szólt rám szigorúan a barna hajú. - Mindenkinek volt választása és ez nem hülye ötlet. Veszélyes, ez tény. De ha sikerül, akkor itt vígan eléldegélhetünk – bele bökött az oldalamba, mire kicsit megugrottam és morcosan néztem rá. Vigyorogva folytatta. - Az egyik élelem raktár előtt ráncigáltak el. Ennyi kaját még soha nem láttam egy helyen. Ráadásul vannak állatok és kertek is, mint valami sci-fi filmben.

- Jó, de mihez kezdjünk a beépített ember nélkül? - tettem fel az égető kérdést.

- Kell valaki más.

- Túl kevés az idő arra, hogy kitapasztaljuk kiben bízhatunk meg – hadartam és közben erősen gesztikuláltam.

- Muszáj lesz kockáztatni.

Sóhajtva dőltem neki a falnak és egyik kezemet a halántékomra szorítottam. Kockázat... Már így is túl sok volt a kockázat és íme itt egy újabb. De végül is már úgyis mindegy volt. Ha idáig eljutottunk, akkor már nem adhattuk fel harc nélkül. Inkább meghaltam volna minthogy valami idióta kísérlet alanya legyek. Muszáj kicsit felturbóznunk a tempót. Meg kellett győznünk pár lila szeműt és mindenképpen kellett egy doki is... A doki szerepére volt is egy jelöltem. Már csak az a kérdés, hogy mégis hogyan kerüljek a közelébe? Felhúztam a térdeimet és rájuk támaszkodtam.

- Nehéz – suttogtam magam elé. - Ráadásul nem szeretném, hogy bárkinek is baja essen. Megint.

- Ahogy én sem – válaszolta a kék szemű. Kinyújtottam a kezem és összekulcsoltam az ujjaimat az övével.

- Veled mit csináltak? - kérdeztem.

- Semmi komolyat – legyintett. Vigyorogva kacsintott. - Meg se éreztem.

Menten megütöm és akkor nem tud kacsingatni – gondoltam. Elfeledkezett róla, hogy ismerem. Tisztában voltam vele, hogy mikor hazudik. Nagyon utáltam, ha hazudott nekem. El tudtam viselni az igazságot! Rosszallón össze is húztam a szemöldököm, amit a kék szemű észre is vett. Az ajkába harapott, de látszott, hogy csak a mosolyát próbálta elrejteni.