Végjátszma (Befejezett)

Gyász

A következő, amire emlékszem az-az, hogy feküdtem a padlón. Nem nyitottam ki rögtön a szemem. A kocsi zötykölődött és én csak feküdtem.

Egy röpke percig azt hittem, hogy minden csak álom volt. De a mellkasomban érzett fájdalom valóságos volt és még most is éreztem a sós könnyeimet az arcomon.

Egyszer csak az autó megállt. Zörgést hallottam az ajtóból, szemhéjaimon keresztül átszűrődött az erős fény. Kinyitottam a szemem. Dante állt a kocsi ajtajában. Olyan gyorsan kecmeregtem fel, mintha egészen eddig éber lettem volna. Kiugrottam és neki estem. Mind a ketten a földön kötöttünk ki. Ő alattam és én a mellkasán ültem.

- Gyűlöllek! Annyira gyűlöllek! - üvöltöttem és ököllel ütni kezdtem az arcát.

Nem érdekelt, hogy az ujjaim már véresek voltak és sajogtak. Az sem, hogy az ő arca is csupa vér. De aztán hárman oda léptek és lefeszegettek róla... Nem figyeltem, hogy kik azok. Ekkor hallottam meg az öcsém hangját.

- Hol van anya?

Térdre estem. A testvérem közelebb araszolt hozzám és mellém guggolt. A szemeiben kétségbeesés és a néma kérdés. Megráztam a fejem. Az arcára kiült a hitetlenség. Magamhoz öleltem és sírva fakadt. Én a karomban ringattam és a mellkasomban azt a fajta fájdalmat éreztem, amire azt hittem lehetetlen túlélni.

A szívem megtört.

Páran körül állt minket és mindenki néma volt. Dühös voltam. Ők miért élték túl, amikor az én anyukám nem? Lydia megtörölte Dante arcát. Dante pedig egyenesen engem figyelt. Eltolta Lydia kezét és közelebb jött hozzám.

- Nissa – suttogta. Reszketeg lélegzetet vettem. Soha többé nem láthatom a mosolyát. Soha többé nem fog bátorítani. Soha többé nem ölel át.

Nem Dante volt a hibás, de azokban a percekben gyűlölnöm kellett valakit.

Hibáztatnom kellett egy személyt.

Pedig valójában saját magamat kellett volna utálnom. Én tehettem az egészről. Minden az én hibám volt.

Ám én minden bánatomat rá zúdítottam, arra a személyre akit szerettem. Enyhén megráztam a fejem és Jorden hajába rejtettem az arcomat. Hallottam, ahogy feláll és elmegy. Aztán lassan mindenki magunkra hagyott a gyászunkkal. Ott voltunk mi ketten. Bár én már nem voltam gyerek, mégis elveszettnek éreztem magam anya nélkül.

Jorden pedig még olyan kicsi volt... Sosem szabadott volna így történnie.

A farmon voltunk...

Már lassan egy hete. A hely nem volt túl nagy, de hatalmas hektár földek tartoztak hozzá. Viszont az évek során senki sem gondozta, így a termőtalaj már nem volt jó minőségű, néhol begazosodott.

Nem tudtam, hogy a többiek mit csináltak. Nem is érdekelt, hogy mit mondanak. Senkivel sem beszéltem. A környezetemre se figyeltem... Máskor egy ilyen helyet sokkal inkább megfigyeltem volna.

Bár a kis szobát, ahol voltunk nagyon bememorizáltam. Akár csukott szemmel is megmondtam volna mi hol van. Az egész hetet abban szobában gubbasztottam. Az ablakai be voltak deszkázva, de némi fény még így is beszűrődött. A színekben a barna dominált. Az ággyal szemközt volt egy nagy, régimódi tölgyből készült szekrény. Mellette egy fésülködőasztal, de a tükör része meg volt repedve. Mintha valaki belevágta volna az öklét. Erre a gondolatra enyhén felröhögtem...

Eszembe jutott az a nap, amikor megláttam a fekete járműveket.

Ha időben eljövünk a táborból, akkor ez az egész meg sem történik. Akkor kellett volna cselekednem. Én tehetek mindenről.