Végjátszma (Befejezett)

Támadás I.

Ha azt mondom, hogy egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel, akkor nem túlzok. Pedig nagyon is rám fért volna. Hiszen az a nap csupán a további életünket határozhatta meg. Alvás helyett a sötét árnyakat figyeltem és Dante mellkasának mozgását. Egy idő után még járkálni is elkezdtem. Végül lekuporodtam a sarokba és összehúztam magamat. Csak néztem ki a fejemből.

A tervben túl sok volt a hézag és a talán, na meg a buktató... Kételyek gyötörtek. Felrémlett előttem anyu mosolya és a többiek a csapatból. Ki kellett tartanom. Valamikor éjjel elbóbiskoltam és amikor magamhoz tértem már az ágyban feküdtem a kék szemű kezével a derekamon. Az órára pillantottam. Harminc percet aludtam. Nem éreztem magam kipihentnek, sőt talán így még rosszabb volt.

Minden egyes pillanatban úgy éreztem, hogy most fog elérkezni a perc, amikor ránk törnek és elrángatnak minket, hogy közöljék mindenről tudnak. De ez a pillanat csak nem jött el.

Minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnt. A körmeimet már tövig rágtam. Dante elhúzta a kezeimet a számtól aztán rám mosolygott. Szerettem volna viszonozni a mosolyt, de nem ment.

Feszülten ücsörögtünk a cellában.

Most vagy soha. Ha Arabella velünk van, akkor ki kell eresztenie minket öt perc múlva. Idegesen pillantottam a barna hajúra.

A szemem sarkából végig az ajtót figyeltem. Még három perc volt vissza. Direkt úgy időzítettük, hogy a lila szeműek között Coren okoz egy kis fennforgást. Nem vészesen nagyot, de épp elég nagyot, ahhoz, hogy rájuk terelődjön a figyelem. Az ajkamba haraptam és az órára pillantottam. Két perc.

Gyerünk már!

Egy perc...

Felkaptam a fejem a zár kattanásának hangjára. Arabella külseje zilált volt és a mindig rendezett kontya szanaszét állt. A köpenye az egyik vállánál lecsúszott. Levegő után kapkodott, de kitárta előttünk az ajtót. Dante és én felpattantunk.

- Keressen egy biztonságos helyet és zárkózzon be! - mondtam, ahogy rá néztem. A nő kicsit megnyugodva bólintott és már el is szaladt. Hát nem kellett sokat győzködnöm. A kék szemű megropogtatta az ujjait.

- Akkor rúgjunk szét pár hátsót – vigyorgott rám. Sietve elindultunk a folyosón. Jobbra, majd balra. Megtorpantunk, amikor az egyik elágazónál őrök álltak. El kellett vennünk a fegyvereiket. Lefolytattam egy néma eszmecserét a kék szeművel, ami fejmozdulatokból és szemforgatásokból, meg pár hümmögésből állt. Egy külső szemlélő semmit sem értett volna az egészből, de mi igen.

Elő kellett hát kapnunk a rettegett fegyvereinket; műanyagkés. Mind a ketten elkaptunk egy-egy őrt hátulról és a földre kényszerítettük őket. Nehezebb volt, mint elsőre tűnt. Én bele csimpaszkodtam a nyakába, aztán a térdhajlatába rúgtam, mire kicsit megrogyott. Fordítottam rajta, mire az egyik lába ijesztően nagyot reccsent és kigáncsoltam. Levettem róla a sisakot. Azt hiszem úgy igazán csak ekkor tudatosult bennem, hogy ezek valóban zombik. Egy rövid ideig döbbenten bámultam élettelen szemeibe. A fogait kezdte csattogtatni és hörgött. Felemeltem a műanyag kést és egyenesen a szemébe vágtam. Elég nagy erőt kellett kifejtenem, hogy kellő mélységben fúródjon bele a műanyag tárgy. Undorító cuppanó hangot adott ki és a vér végig folyt az arcán, mintha csak könnyezne. A zombikatona többé nem mozdult. Lehámoztam róla a fegyverét és a barátom felé fordultam. A kék szemű fintorogva törölte a pólójába a kezét. Felvontam az egyik szemöldököm és a zombira pillantottam.

- Miért nem a kést használtad?

- Elfelejtettem – jelentette ki. - Szóval maradt a kezem – vigyorodott el és felmutatta az ujjait, aztán behajlítgatta őket.