Végjátszma (Befejezett)

Haditerv

Szóval a kérdés már csak az volt, hogy; Egy maréknyi ember miképpen foglaljon el egy jól őrzött kutató bázist? Velem szemben ültek a többiek.

Most először szembesültem azzal, hogy milyen kevesen is maradtunk. Megint szíven ütött a mindent elsöprő bánat, de tartottam magam.

Lydia, Chris, Ray, Noah, Amanda, Jorden, Cassie, Soren, Tatjana és Max.

Szomorúan vettem tudomásul, hogy Papi sincs itt...

Mindenki elvesztése szörnyűséges csapás volt a táborunkra nézve. Mindenkin látszott, hogy meggyötört. Csupa életunt szempár nézett vissza rám. Lydianak igaza volt; Nem csak én szenvedek. Itt az ideje, hogy egy kis lelkesedést csepegtessek beléjük. Persze, ez nem volt könnyű feladat – főleg úgy, hogy az én lelkesedésem is nullán volt.

Mivel is néztünk szembe? Zombi katonák, védősisakban... Ugyan, mi az nekünk? Mintha csak leugranánk a sarki boltba.

- Először is szeretnék mindenkitől elnézést kérni a viselkedésemért – kezdtem bele. A hangom kicsit megcsuklott. Túl nehéz volt erről az egészről beszélni, szóval nem szerettem volna belemenni a részletekbe. A csapat amúgy se várta el tőlem és láttam rajtuk, hogy teljes vállszélességgel mellettem állnak. Nem ítéltek el. Tudták jól, hogy az utóbbi napokban mit éltem át. Sőt mi több; ők is hasonlóan érezhették magukat. Dante kicsit közelebb húzódott és nagy tenyerét a combomra simította.

- Gondolom szeretnétek tudni, hogy hogyan tovább? - tettem fel az költői kérdést. - Elég nagy örültségét találtam ki és teljesen megértem, ha valaki nem szeretne részt venni benne.

A kijelentésemet hallva egyesek mocorogni kezdtek és kicsit jobban kihúzták magukat ültükben. Feszülten várták, hogy folytassam. Rá tettem a kezem a kék szeműére, hogy erőt merítsek a beszédemhez.

- Nem fogunk menekülni! Nem fogunk meghátrálni! Támadni fogunk – jelentem ki és elszántan néztem a csapatra. - Beszéltem Corennel és Nickel – mindezt sokkal halkabban közöltem. A várt hatás nem maradt el. Mindenki egyszerre kezdett beszélni. Hatalmas hangzavar támadt. Ray még fel is ugrott és összevissza mutogatott. Chris a tenyerébe csapkodta az öklét és úgy magyarázott. Még Cassie is megmutatta a hangját és kiabált. Szinte egy szót sem lehetett kivenni abból, amit mondtak – de voltak ötleteim. Ezt durván negyed órán keresztül csinálták, majd elhallgattak.

- Szóval befejeztétek? - néztem rájuk kérdőn. Mire egyesek újra kinyitották volna a szájukat, de felemeltem a tenyeremet, jelezve, hogy most szeretnék én beszélni. - Jól tudom, hogy mit éreztek... De nincs más mód. Ismerik a helyet és az embereket. Szükségünk van rájuk.

- Miért kell egyáltalán nekünk az a hülye bázis? - csattant fel Jorden. Megilletődötten bámultunk rá. Nem csak én, hanem mindenki más is. Az öcsém csak ritkán emelte fel a hangját. Általában mindig csöndes volt és különösebben ki sem nyilvánította a véleményét. - Nem akarom ezt az egészet! - kiabálta.

- Ott biztonságban leszünk – magyaráztam.

- És, ha nem sikerül? - nézett rám nagy barna szemeivel. Ugyanolyan volt a szeme, mint anyunak...

- Sikerülni fog – vágtam rá.

- Hazudsz! - ordította. - Mindig hazudsz! Mindenki hazudik! Ugyanúgy hazudsz, mint anya! Azt mondta, hogy örökre együtt maradunk, de mégis elmenet!

Egyszer csak sírni kezdett. Dacosan letörölte a könnyeit az öklével, majd összeszorította a fogait. Felugrott és kirohant a szobából. Utána kiáltottam, de nem állt meg. (Mondjuk nem is számítottam rá.) Összenéztem Danteval, mire aprót biccentett. Felálltam és elindultam, hogy megkeressem. Nem kellett sokáig kajtatnom utána. A szobánkban volt és bezárkózott. Rángattam a kilincset, de az ajtó nem nyílt ki. Kopogtattam és szólongattam őt. Leültem az ajtó elé és a hátamat neki döntöttem, majd a fejemet is.