Végjátszma (Befejezett)

Támadás II.

Négykézláb átmásztam az asztal alatt és elgurultam a következő fedezékhez. Lövedékek sora követte a mozdulatomat, ám nem találtak el. A csarnokban nem volt túl sok bútor, amit fedezéknek lehetett volna használni, csupán néhány asztal és az fal melletti beépített pult szerűség, a hozzátartozó számítógépekkel. Fogtam az egyik tömör íróasztalt és neki feszítettem a vállamat, hogy felboruljon, így a vastag munkafelülete nagyobb védelmet nyújtott. Aztán csak elkezdtem előrébb tolni egészen addig, amíg egy másik asztalhoz értem.

Egészen közel kerültem a katonákhoz. Nagyot nyeltem és bár nem voltam vallásos elmormoltam egy imát.

A terv a következő volt; Hirtelen átváltozom Lara Croftá és miközben átvetődök a másik oldalra – természetesen szigorúan lassított felvételben – eldobom a bombát, ami begurul a dögök közé. E közben én éppen begördülök a fedezékemben, lehajtom a fejem és csak hallgatom a robbanás csodás hangját. Szép! Később majd vállon veregetem magam az ötlet nagyszerűségéért.

Aztán elrugaszkodtam és megtörtént a csoda. Hiányzott ugyan a lassított felvétel és rohadtul nem tudtam akkorát ugrani, hogy elérjek a másik oldalig, de kúszva és a fejemet védve valahogy megoldottam. Mondjuk nem is én lettem volna, ha mindezt ép bőrrel megúszom. Az egyik nyomorult eltalálta a vállamat, viszont mindenért kárpótolt a robbanás robaja és a szétszóródó testrészek.

- Igen! - sikítottam örömömben és felugrottam, hogy a levegőbe bokszoljak. Ennek hatására a másik vállamba, amely megsérült hatalmas fájdalom nyílalt, de nem törődtem vele. Oda mentem az egyik zombi fejhez és jól elrúgtam, mintha csak egy foci labda lenne.

- Ez... Ez... - futott elém Dante és dadogott. Ő nem szokott dadogni, szóval rettentően vicces volt. - Most megtudnálak fojtani – kiabálta és a karjai közé zárt. - Ne csinálj ilyeneket!

Eltoltam őt magamtól és komoly arccal a többiekre néztem.

- Meg kell találnunk a doki kis csatlósait és kiszabadítani azokat, akik velünk vannak. Plusz mihamarabb kikapcsolni a maradék zombikatonát. Biztosan lesznek még veszteségeink – mondtam szomorúan és Chris testére pillantottam. Visszanyeltem a feltörő könnyeimet. - De ki kell tartanunk.

- Majd mi keresünk valakit, aki kikapcsolja őket – ajánlkozott egy lila szemű lány és egy nagydarab kopasz srác állt mellé. Bólintottam.

- Nick és én felkutatjuk a maradék embereket és ide hozzuk őket – szólalt meg Coren. - Néhányan velünk jöhetnének – nézett a körül, mire rögtön páran melléjük léptek - az enyémek közül is ketten.

- Akkor mi itt maradunk és tartjuk ezt a pontot – jelentette ki határozottan Ray.

- Dante és én megkeressük a dokit és végzünk vele – szűrtem a fogaim között és a kezembe fogtam a fegyveremet. A vállamba újra beleszúrt a fájdalom. Elosztogattam a maradék bombát és mindenkinek a lelkére kötöttem, hogy csakis végszükség esetén használják és akkor is leginkább túlerő esetén. Plusz figyeljenek, hogy semmi fontosat ne tegyenek tönkre vele. Természetesen nálunk is maradt kettő, aztán mind szétoszoltunk. Az egyiket elég hamar fel kellett használnunk, ugyanis ránk támadt körülbelül harminc zombi. Dante eldobta a bombát, aztán felém fordulva a testével védett a törmelékektől. Nagy füst kerekedett és itt-ott a lángok is felcsaptak. Reméltem, hogy egy ilyen bázison a tűzoltó készülékre is figyeltek...

Minden egyes helyiségbe benéztünk. Néhol ijedt emberekre találtunk, akiket a csarnokba irányítottunk.

Aztán berontottunk egy nagy terembe. Dr. Roberts ott állt egy korlát előtt, mellette pedig egy gép foglalt helyet. Az ujjai között egy kártyát forgatott és az arcán örült vigyor játszott. A helyiségben félhomály uralkodott, minden szürke és fekete volt. Kicsit egy sci-fi űrhajú belsejére emlékezettet.