Végjátszma (Befejezett)

Döntés

Kifelé bámultam az ablakon. A táj nagy sebességgel robogott el a szemem előtt.

Hamarosan haza érünk. Visszafelé is ugyanott szálltunk meg, a benzinkútnál.

Coren hamar az ujja köré csavarta a társaságot. Megnyerő volt a személyisége. Nevettek a viccein és érdeklődve itták minden szavát. Ám Dante meg én tartottuk a távolságot. Sőt úgy láttam, hogy Nick is pontosan ugyanígy van ezzel. Pedig ő volt az, aki annyira jönni akart. Senkihez nem szólt, csak csendesen ücsörgött és figyelte a beszélgetéseket. Minket figyelt. Úgy éreztem, mintha analizálná a környezetét. Néha sugdolózott a testvérével és ilyenkor méregetett minket. Bár biztosan csak paranoiás vagyok.

A távolban feltűnt a tábor nagy vaskapuja. A műszerfalról leemeltem a rádiót és szóltam az őrségnek. Mire oda értünk a kapu már tárva volt. Ahogy megálltunk kiugrottam az autóból és a két srác kocsijához siettem. Kirántottam a vezetőoldal felőli ajtót és a késemet a torkához szegezve, csúnyán néztem Nickre. Ideje sem volt a védekezésre, annyira megleptem.

- Ide a fegyvert!

Viszonozta a nézésemet. Coren is csak tátott szájjal figyelt. Miért? Mit vártak? Hogy puskával az oldalukon szaladgálhatnak a táboron belül? Azt előbb ki kell érdemelni. Az őrség tagjai közül többen is körülállták a kocsit és a fegyvereiket rájuk célozták. A srác morgolódva előhúzta a fegyvert és a kezembe nyomta, mire rávillantottam egy mosolyt és a hátam mögött állónak dobtam. Elhúztam a késemet a torkától és engedtem, hogy kiszálljanak. Láttam, hogy anya épp ezt a pillanatot választotta arra, hogy kilépjen a házból. Mosolyogva odaszaladt hozzám. Megpuszilta a fejem búbját és jól megszorongatott.

- Én nem is kapok ölelést? - kérdezte vigyorogva Dante, mire anyu nevetve őt is megszorongatta. Anyu nem volt egy nagydarab ember, de medve öleléssel rendelkezett.

- Menjünk, Jorden már nagyon vár titeket! - adta ki a parancsot.

- Anya, előtte van egy kis dolgunk – mutattam a két srácra, akiket eddig észre sem vett. Anya barna szemeit a két idegenre emelte és kicsit összehúzva a szemöldökét tetőtől-talpig végigmérte őket. Végül kedvesen elmosolyodott és a fiúkhoz lépett.

Corenre és Nickre pillantottam, akik elkezdtek anyuval beszélgetni. Vártam egy keveset, majd közéjük léptem és megkértem a két jómadarat, hogy kövessenek. Közben a többiek már neki is láttak a kipakolásnak. Dante pedig gyorsan utánunk iramodott. Úgy éreztem, hogy egy percre sem akar kettesben hagyni az új srácokkal. Mondjuk nem is bántam. Végig mentünk az utcán, ami nem volt túl hosszú. Közben az emberek többsége úgy bámulta a két srácot, mintha valami vásári látványosságok lennének.

Nem volt újdonság, hogy valaki új érkezzen, de ilyenkor mindig bizalmatlan volt mindenki. Ráadásul nagyon régóta nem hoztunk senkit. Most meg egyszerre ketten is érkeztek. A lányok összesúgtak a hátunk mögött és nevetgéltek. Pont ilyenkor voltak a legtöbben az utcán. Sokan köszöntek és integettek nekünk. Megálltam a nagy épület előtt. Ez a legnagyobb ház a táborban. Viszont csak félig van kész. A külsejét csak bemeszelték, de nem festették le. Amikor ide érkeztünk még az állványok is körülötte voltak. Odabent pedig csak beton padló volt, a parkettát még nem rakták le és a falakat sem festették le. Mindenhol kilógtak a vezetékek, amiknek már úgysem vettük hasznát. Viszont tökéletes páncélozott ajtaja volt és masszív falai. Egy hibája volt; Az ajtót csak kívülről lehetett zárni. Gondolom ezt sem fejezték be... Vagy fogalmam sincs. De nem hinném, hogy így tervezték volna.

- Itt várjatok! - mondtam a két fiúra nézve, ahogy rájuk csuktam az ajtót. Na, nem mintha bárhova is mehettek volna. Az ablakokon még rácsok is voltak. Szóval nevezhettük ezt a helyet átmeneti börtönnek is. De egyben tökéletes menekülési útvonalként is szolgált. Volt egy alagsori része, ami hosszú sötét folyosókon át vezetett ki a táborból.