Végjátszma (Befejezett)

Kezdet

Négyemeletes panel lakásban laktunk akkoriban. Egy-egy emeleten három lakás volt, azaz összesen tizenkettő.

A többség üresen maradt. A házban élők nagy része úgy döntött, hogy elutazik vagy vissza se érkezett a lakásába.

Négy lakásban lett volna mit tisztogatni. De akkor még túl gyáva voltam ahhoz, hogy szembenézzek a zombikkal. Az első emeleten lévő idős néni, aki felfalta a kutyáját, így is meglehetősen erős ellenfél volt.

Ő volt az első zombi, akit likvidáltam...

Mivel a lépcsőházban rótta a köröket.

Aznap történt, amikor végre rászántam magam, hogy átnézzem a házban lévő lakásokat.

Kimentem, hogy felmérjem a terepet és gondoltam, ha valami ehetőt vagy ihatót találok azt haza is viszem.

Amikor kijöttem az első lakásból, tele cuccokkal... Eléggé meglepődtem. Nem csak azon, hogy ennyi hasznos holmira leltem, hanem azon is, hogy Mrs. Londan állt az ajtótól nem messze háttal nekem. Nem volt vérfoltos a ruhája, nem hörgött, teljesen normálisan nézett ki. Először azt hittem, hogy ő is bezárkózott. Aztán észrevettem, hogy van valami a kezében. A félig felcsócsált kutyája.

Épp abban a percben pottyant ki valami belsőség az állatból. Mindent, ami a kezemben volt elejtettem.

Majdnem elhánytam magam, de erre nem volt időm. Mrs. Londan felém fordult. Az arca csupa vér volt. Felkaptam a fegyverem, ami akkor még csak egy piszkavas volt.

Utólag visszagondolva kicsit pipa vagyok Mrs. Londanra. Szerettem azt a kutyát, nagyon aranyos volt és még reménykedtem is benne, hogy megtalálom és felviszem magammal.

Legalább a tesóm is elüti valamivel az időt és megmentek egy élőlényt.

Erre tessék! Arra kell lejönnöm, hogy nénike éppen felfalja.

De azokban a percekben csak arra tudtam gondolni, hogy: Úristen, ez mindjárt engem fog megenni!

Meg is indult felém...

Én meg, mint valami rossz horrorfilmben, hátrálás közben elestem és úgy reszketett a kezem, mint a nyárfalevél.

KÖZHELY!

Ha rá gondolok is nevethetnékem támad.

Persze... szegény gyámoltalan lány elesik. Akkor bezzeg senki nem vetette magát a zombi elé, hogy feláldozza magát. Sehol nem volt egy szem hős lovag sem.

Mrs. Londan épp rám vetette magát én pedig cél nélkül felemeltem a piszkavasat. Mázlimra talált. Szörnyű érzés volt, ahogy a piszkavas átszúródott a koponyán és a húson. Az a hang és a vér...

A hulla meg persze rám nehezedett. Mrs. Londanról azért tudni kell hogy kicsit pufók néni volt és rögtön kiszorította belőlem a szuszt.

Ráadásul örülten kétségbeestem, hogy egy halott fekszik rajtam, aki csupa vér és engem is összevérez és én öltem meg és atyaég.

Tíz percbe telt kikászálódni a holtest alól. Tíz percbe! De ez volt életem leghosszabb tíz perce. Aztán kitört rajtam a hisztérikus bőgés. Fogalmam sincs meddig sírtam, de amikor abbahagytam; Fogtam az elejtett cókmókot és haza mentem. Semmi kedvem nem volt megnézni, hogy a többi lakásban mi fogad.

Anya persze kérdezgette, hogy mi történt;

- Ez a te véred? Te jó ég! Mi történt? Nissa válaszolj már!

De én csak kábán meredtem magam elé és leültem a földre.

Mindenki azt mondja, hogy az első zombinak a megölése volt a legnehezebb. Főleg, ha előtte ismerték is... Higgyétek el! Hiába tudod, hogy az a személy már nem a szomszéd néni, aki kiskorodban vigyázott rád. Hiába tudod, hogy az újságárus már nem a posta miatt álldogál a lépcsőház ajtajában. Hiába tudod, hogy az utcán bóklászó emberek már nem emberek... Akkor is nehéz újból és újból meghúzni a ravaszt.