Bízz Bennem!

1. fejezet

"Takarítónőt keresünk heti három alkalomra. Érdeklődni e-mailben, vagy telefonon."

Ez az! Ez kell nekem! Takarításban jó vagyok, menni fog. Mivel nem volt mobilom, e-mailt írtam. Bíztam benne, hogy hamar fognak válaszolni, mert nagyon kellett a munka. Még két ilyen hirdetést találtam, mindegyiknek írtam. Aztán ránéztem az órámra. Lassan lejárt az egy óra ingyenes net használatom. Felálltam és átmentem a könyvtár könyvrészlegére. Kellene valami jó kis olvasnivaló. Valami romantikus könyv. Ha már nincs szerelmi életem, legalább hadd álmodozzak róla. Mindjárt három kedvemre valót is találtam. Odáig voltam ezekért a szirupos történetekért, amelyekben a főhősnő mindig összejött álmai hercegével. Nagyot sóhajtottam. Bárcsak velem is megtörténne csak az egyik ilyen love story! 

Tizenkilenc éves voltam. Még sosem volt pasim. Na, persze, kinek kellene egy ilyen, mint én? Semmi extra nem volt bennem vagy rajtam. Átlagos testmagasság, vézna testalkat, hosszú világos barna haj, kék szemek....és....szemüveg. Utáltam a szemüveget, de muszáj volt hordanom, mert nélküle vakvezető kutyára lett volna szükségem, ugyanis csak körvonalakat láttam. Elsős korom óta szemüveges voltam. Csúfoltak is érte az osztálytársaim. Én voltam a bagoly, meg a pápaszemes. Otthon éjszaka sokat sírtam emiatt. Volt, hogy megpróbáltam a szemüveg nélkül iskolába menni, de nekimentem az első villanyoszlopnak, így kénytelen voltam lemondani az ötletről. Hordanom kellett akár csúfoltak értek, akár nem. Később, felsőbb osztályban már nem csak a szemüvegem miatt váltam gúnyolódások céltáblájává, hanem azért is, mert nagyon vézna voltam és szegényes ruhába jártam. A szüleim elváltak óvodás koromban. Apu sokat ivott és verte anyut, akinél egy idő után betelt a pohár és elvált aputól. Viszont a sok verés miatt anyu pszichológiai kezelésekre járt, leszázalékolták, így nem kapott munkát, és a segélyből, valamint a családi pótlékból éltünk a külvárosban egy másfél szobás negyedik emeleti panel lakásban. Anyu gyógyszert szedett és erősen dohányzott. Így abból a kevés pénzből is alig jutott ételre és a számlákra. 

Az iskolában jó tanuló voltam. A csúfolódások miatt befelé fordulóvá, magamnak valóvá váltam. A tanulásban leltem örömömet és az olvasásban. Nem jártam sehová szórakozni, mert egyrészt pénzünk sem volt rá, szép ruhám sem volt hozzá, na, meg kedvem sem. Nem akartam, hogy ott is kiröhögjenek, vagy kigúnyoljanak. Elvoltam otthon a könyveim társaságában. Persze, én is vágytam Valakire, arra a nagy Őre, de ahogy az évek teltek, egyre jobban letettem erről. Ugyan kinek kellenék én? Pont én? 

A Tanárképző Főiskolára készültem. Pénzre volt szükségem. Eddig is dolgoztam nyári szünetekben, de csak szórólapokat hordtam szét a városban. Mást még nem mertem kipróbálni. Diákhitelt nem akartam felvenni, mert ha el is végzem a főiskolát, nem volt biztos, hogy azonnal találok állást, a hitel meg ott lett volna a nyakamon. Úgyhogy gondoltam egy merészet, és úgy döntöttem, megpróbálok valami komolyabb, jobban fizetős állást. A takarításra gondoltam. Abban jó vagyok. Nagyon bíztam abba, hogy valamelyik e-mailre pozitív választ kapok és pár nap múlva már neki is állhatok dolgozni. 

Másnap izgatottan mentem vissza a könyvtárba netezni. Sajnos a postaládám üres volt. Majd a következő nap sem történt semmi. Harmad nap úgy döntöttem, ha nem kapok választ, keresek új állást. Izgatottan ültem le a gép elé. Bíztam benne, hogy legalább egy válasz ott lesz. Ám, csalódnom kellett. Egyetlen egy választ sem kaptam. Rámentem újra az álláskereső oldalra. A kezdő oldalon a legfrissebb állásajánlatok szerepeltek. Mielőtt a keresőbe bepötyögtem volna a takarítás szót, megakadt a szemem egy hirdetésen. Bébiszittert keresek sürgősen! A sürgős szó felkeltette az érdeklődésemet. Ráklikkeltem a hirdetésre. 

Bébiszittert keresek 7 éves kisfiam mellé. Sürgős! (Tel.szám.) - Orosz Dórián

Nem volt e-mail cím, csak telefonszám. Felírtam a számot a noteszembe. Nem gondolkodtam sokáig, felpattantam az asztaltól és sietős léptekkel távoztam a könyvtárból. Bementem a postahivatalba, és a spórolt pénzemből vettem egy telefonkártyát és a posta előtti kártyás fülkéhez léptem. Nem akartam sokat gondolkodni, mert ismertem magam annyira, hogy ha sokat tépelődöm és okoskodom magamban, akkor le fogom saját magamat beszélni erről az állásról. Gyorsan cselekedtem. Tárcsáztam a mobil számot. Imádkoztam, hogy elég legyen a kártyán lévő összeg annyira, amennyire kell. Dobogó szívvel vártam a kicsengésre és egy picit reménykedtem, hogy hátha nem veszik fel, és akkor megnyugtathatom magamat, hogy én azért megpróbáltam. 

- Igen, tessék, Orosz Dórián vagyok - hallottam egy kellemes, mély férfihangot a vonal túlsó végén.

Na, most mit mondjak? Nőre számítottam, nem férfire. A gyomrom görcsbe rándult. 

- Halló! - hallottam újra. 

- Igen...itt vagyok...-dadogtam, majd összeszedtem magam. - Elnézést. Takács Györgyi vagyok és a hirdetésre szeretnék jelentkezni.

- Nagyszerű! Nem is mertem reménykedni, hogy ilyen hamar telefonálni fog valaki - mondta a férfi megkönnyebbülten. - A hétéves kisfiam mellé kellene sürgősen valaki, mert az előző dadusunk megbetegedett. Mikor tudna eljönni, hogy megbeszéljük a részleteket?

- Önnek mikor lenne jó? - kérdeztem.

- Akár ma is. Öt óra után ráér? 

- Igen, ráérek - válaszoltam.

- Nagyszerű! Akkor mondom a címemet: Szent Anna utca 67. Könnyen ide tud jönni?

- Igen, meg tudom oldani.

- Akkor várom öt után. Viszlát - mondta Dórián és bontotta a vonalat.

A Szent Anna utca a gazdag negyed egyik utcája volt. Külvárosi részen feküdt, zöld övezetben. Nekem az a város másik végén volt. Ment arra helyi járatos busz, úgyhogy meg tudtam oldani az odamenetet. 

A férfi hangja nagyon kellemes és barátságos volt. Hogy is hívták az illetőt? Dórián...Orosz Dórián. Milyen különleges keresztneve volt. Még sosem hallottam ezt a nevet. Aztán elöntött a rémület. Mit is vegyek majd fel? Mivel nem valami egyszerű takarítónőt keresnek, hanem bébiszittert, azért nem mindegy, miben jelenek meg. Fél óra gyaloglásra laktunk a könyvtártól. Mivel nagyon izgatott és ideges lettem a munkalehetőségtől, úgy döntöttem, nem busszal megyek, hanem gyalog, mert addig ráérek agyalni.