Bízz Bennem!

33. fejezet

Bolyongtam a bevásárlóközpont üzleteiben. Időre volt szükségem, hogy megnyugodjak, mert Dórián nagyon felkavart. Haza sem akartam menni ilyen állapotban, mert a lányom csak még zavartabb és ijedtebb lett volna. Éreztem, hogy meg kellene bocsátanom a férjemnek, de mire hajlottam volna, megint feljött a nappalis kép és Dórián szavai, hogy Iza megcsókolta. Úgy éreztem, kétfelé fogok szakadni. Bementem az egyik újságoshoz Dorinának megvenni a kedvenc mesés újságját és bíztam benne, hogy én is találok valami olyat magamnak, ami eltereli a figyelmemet. A Zsaru magazin mellett döntöttem. Ha olvasom mások kálváriáját, főként véresen tálalva, talán eléggé le leszek döbbenve azon, hogy ne Dóriánon és Izán kattogjon az agyam. A kasszához indultam, amikor a hátam mögött rám köszönt valaki.

- Szia, Györgyi!

A hang irányába fordultam. Kővári Miklós volt az. Mosolyogva nézett rám. Önkéntelen visszamosolyogtam rá.

- Miklós! - örültem meg neki.

- Látom, te is szereted a Zsaru magazin - mutatta fel a sajátját nevetve. 

- Igen. 

Egyszerre léptünk a kasszához.

- Van kedved meginni velem valamit? - kérdezte kicsit bátortalanul.

Azonnal igent bólintottam. Miklós tökéletes alany volt arra, hogy ne gondolkozzak. 

Az emeleten egy kis étterembe ültünk le. Miklós rendelt nekem egy kis péksüteményt teával, majd magának egy kávét. 

- Vásárolni voltál? - kérdezte.

- I..igen - válaszoltam kicsit bizonytalanul. Észrevette, hogy tétovázok és kutató pillantással nézett rám. 

- Minden rendben van?

- Persze - vágtam rá. 

Nem feszegette tovább a témát, inkább a vacsorára terelte a beszélgetést, ahol megismerkedtünk. A semleges téma feloldott és a végén már fesztelenül társalogtam vele. A mobilomon Dórián próbált kétszer hívni, de nem fogadtam egyik hívását sem, a végén pedig kikapcsoltam teljesen a készüléket. Nem hagytam, hogy kibillentsen ebből a kellemes társalgásból. Mire észbe kaptam, dél körül járt az idő. Szedelőzködni kezdtem.

- Nem tudom, meghívhatlak moziba vagy vacsorázni? - kérdezte Miklós. 

Ránéztem. Láttam, hogy nagyon szeretné. Tetszettem neki. Ez jóleső érzéssel töltött el. Miklós tényleg nagyon jóképű férfi volt, és nem mellesleg jól kijöttem vele. Ha nem lenne Dórián....! Dilemmába kerültem. Megint a két felem viaskodott egymással. Az egyik lebeszélni próbált, a másik erősködött, hogy de, fogadjam el a meghívást, mozduljak ki és csak azért is, mert Dórián kavart Izával. 

Tétovázásomat látva Miklós megszólalt:

- Ezt vehetem igennek? 

Összemosolyogtunk. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak rá. 

Aztán megráztam a fejemet.

- Ne haragudj, de most nem.

Csalódását nem tudta elrejteni. 

- Majd felhívlak és később beszélünk róla. Jó? 

Bólintott, majd odalépett hozzám, megsimogatta az arcomat és elköszöntünk egymástól. Érintése ott égett az arcomon. Tisztában voltam azzal, hogy kiszolgáltatott állapotban vagyok. Egyrészt már egy ideje nem szexeltem. Dóriánnal rendszeresen volt nemi életem, csak a Zoli halála okozott ebben törést. Érzelmileg is éhes voltam, mert egy ideje el voltam hanyagolva. Minden megvolt ahhoz, hogy belerohanjak egy jónak tűnő kapcsolatba. A kérdés az volt: akarom én ezt biztosra? Szeretem még a férjemet? Vigyáznom kellett, mert a gyűlölet elvakított. 

Amikor haza értem, Dorina elém szaladt. Azonnal az apja és Peti felől kérdezősködött. Fájt a szívem azért, mert kiszakítottam abból a közegből, amely a családot jelentette számára. Hogyan érthetné meg egy alig nyolc éves kislány, hogy az anyja azért nem hajlandó hazamenni, mert féltékeny és büntetni akarja az apját?!

Késő délután volt, amikor Dórián rám telefonált. 

- Györgyi - kezdte feldúlt hangon. - Mit csináltál te ma délelőtt a Kővárival a bevásárlóközpontban? 

Honnan tudja? Ki látott meg? Ki mondta meg neki? 

- Honnan tudsz te erről? - kérdeztem metsző hangon.

- A titkárnőm látott meg. Azért hagytál faképnél, mert vele volt randid? - kérdezte dühösen. - Györgyi, válaszolj!

- Nem tartozok neked magyarázattal! - csattantam fel.

- Dehogyisnem! A feleségem vagy! Jogom van tudni! Mi van közted és Kővári között? - mennydörögte.

- Ki tudja? - válaszoltam természetellenesen nyugodt hangon. - Talán ugyanaz, mint közted és Iza között.

- Nincs semmi köztem és Iza között! Hányszor mondjam még! - kiabálta indulatosan Dórián.

- Na, ne mondd! A nappaliban smárolni az semmi, igaz? - hangom gúnyos volt.

Dórián idegesen fújtatott a telefonban. Szinte magam előtt láttam. Nem volt kellemes látvány, amikor indulatos volt. 

- Meddig fogsz még büntetni? - kérdezte végül.

- Még nem is büntettelek, ellenben veled, aki már egy jó ideje csak a volt feleségével foglalkozott, engem meg levegőnek nézett - vágtam oda sértődötten.

- Jaj, kicsim! - hangja megenyhült. - Sajnálom! Nem kellett volna! Ha visszaforgathatnám az időt! 

- De nem lehet! - kiáltottam ingerülten. 

- Györgyi, szeretlek - mondta megindultan. Tudtam, hogy igazat mond. Már nyitottam a számat, hogy én is mondjam, hogy szeretem, amikor távolabbról női hangot hallottam. Agyam elborult. Iza még mindig ott van?! 

- Már megint hazudtál! - kiáltottam magamból kikelve. - Megint ott van nálad Iza! Gyűlöllek! És el fogok válni tőled!

Ezzel kinyomtam a telefont, majd az ágyra dőltem és zokogni kezdtem. Még jó, hogy anyám levitte Dorinát a lakótelep játszóterére. A sírásom átcsapott mérhetetlen haraggá. Felkaptam újból a telefont és tárcsáztam Miklós számát.

- Halló, Miklós? Igen, én vagyok Györgyi. Ráérsz? Mit szólnál, ha találkoznánk és elmennénk valahová? Fél óra múlva? Jó. Rendben! Akkor várlak. 

Leszaladtam az egyik kis butikba, ami az ABC mellett volt. Vettem magamra ruhát, hogy ne farmerba menjek a találkozóra. Vettem egy szürke vászonnadrágot és egy blúzt. A szülés óta sokat nőiesedtem, már nem voltam vézna, kerekebb, teltebb volt az alakom. Élénkebb színekkel nem kísérleteztem, ezért választottam egy sötétebb blúzt.

Visszafele megkerestem anyuékat a játszótéren és mondtam neki, hogy el kell mennem, vigyázzon Dorinára. Anyám aggódva nézett rám, de nem szólt semmit. 

Már elkészültem, amikor csengettek. Azt hittem, Miklós jött értem, ezért siettem ajtót nyitni. A lábam földre gyökerezett a látványtól. Dórián állt az ajtóban!