Bízz Bennem!

5. fejezet

Szörnyű álmom volt az éjjel. Kint voltam az utcán. Szemerkélt az eső. Én pólóban és nadrágban álltam a köves közepén. Ijedt voltam. Hallottam, hogy valaki jön felém. Jeges rémület lett úrrá rajtam, és futni kezdtem. De hiába szaladtam, mintha egy centit sem mozdultam volna. A fekete alak pedig egyre közeledett. Pánikban voltam. Szívem vadul kalapált. Annyira rettegtem a fekete alaktól. Sikerült egy kicsit előbbre jutnom. Ekkor egy sarok mögül kilépett Dórián. Kitárt karjaiba futottam bele. Ő szorosan magához ölelt. Én belé csimpaszkodtam és fejemet a mellkasába fúrtam. Nem mertem hátra nézni, mert féltem az idegentől. Tudtam, hogy Dórián megvéd. 

Az óra ekkor csörögni kezdett. Hangjára visszatértem a valóságba. Kis időre volt szükségem, hogy teljesen megnyugodjak. A fekete alak gyakran kísértett álmaiban. Mindig gyötrelmet és félelmet okozott. Nem tudom, ki volt az. Sosem fordultam meg, hogy szembe nézzek vele. Eddig még nem álmodtam azt, hogy valaki megvédett volna tőle. Dórián megjelenése új volt. Annak tudtam be, hogy tegnap túl sokat foglalkoztam vele. 

Kiszálltam az ágyból és készülődni kezdtem. Nagyon fontosnak tartottam a pontosságot. Elvem az volt, hogy mindenhová előbb érni. Kibuszoztam a Szent Anna utcához. Háromnegyed hétkor szálltam le a buszról. Megszaporáztam a lépteimet, mert tudtam, Dórián hétkor indul. Öt perccel hét előtt kopogtam a ház ajtaján, kicsit kifulladva. Peti szaladt ajtót nyitni. Még pizsamában volt.

- Szia, Györgyi! - mondta mosolyogva és átölelt.

- Te már ilyen korán fent vagy? - kérdeztem tőle meglepetten.

- Igen, mert nagyon vártalak - nevetett. Kézen fogott és behúzott a lakásba. - Apa is már vár rád. Gyere, menjünk a nappaliba.

Dórián ma is irtó jóképű volt. Sötét öltönye jól kiemelte alakját. Nagyon férfias volt. Amikor megpillantott, rám mosolygott és a szokásos melegséggel üdvözölt.

- Györgyi! Örülök, hogy megjöttél - mondta, amitől én majdnem elolvadtam. Na, persze, ő ezt nem olvashatta le az arcomról, mert csak sután mosolyogtam és mindenhová néztem, csak rá nem. 

- Jó reggelt! - köszöntem udvariasan.

- Én úgy emlékszem, hogy megbeszéltük, hogy tegeződünk, de te mintha még mindig magázódnál velem - jegyezte meg Dórián kis élccel a hangjában. Zavarban voltam. 

- Hoztam az irataimat - mondtam gyorsan elterelve a szót, és idegesen kotorászni kezdtem a háti zsákomban. Amikor megtaláltam, átnyújtottam neki.

- Nagyon jó. Megyek is és lefénymásolom a dolgozó szobámban, mindjárt visszaadom - ezzel kiment. 

- Ma mit fogunk csinálni? - kérdezte Peti és magával húzott a kanapéra. Mindketten leültünk.

- Mit szeretnél ma csinálni? - kérdeztem vissza.

- Játszunk majd? Meg elmegyünk a játszótérre? 

- Hát, persze - bólintottam. Megsimogattam kis fejét. Odaadóan hagyta. Egymásra mosolyogtunk. 

- Apa, Györgyivel elmehetünk majd a játszótérre? - kérdezte Peti az apját megpillantva. Én is odanéztem, mert észre sem vettem, hogy visszajött. Nem messze állt tőlünk. Minket nézett. Megijedtem. Valami baj van? Miért néz? Van rajtam valami? Kosz folt? Vagy csak a szokásos, hogy béna vagyok? 

- Persze, hogy elmehettek a játszótérre - törte meg a csendet Dórián. Szemét nem vette le rólam, ami engem egyre jobban idegesített. Merevvé váltam, és a kezeim önkéntelenül ökölbe fordultak.  - Peti, ha már felkeltél, menj öltözz fel. Nekem még van egy kis megbeszélni valóm Györgyivel, aztán mennem kell.