Bízz Bennem!

26. fejezet

Alig vártam, hogy haza mehessek a kórházból és megszabaduljak a kiszolgáltatottság érzésétől. Otthon végre fellélegezhettem.

Peti és Anna nagy örömmel fogadtak bennünket, amikor hazatértünk. Dórián hozta a lányunkat a karjaiban. 

- De kis cuki! - simogatta meg szeretettel húga kezecskéit Peti.

Dorinának az egyik vendégszobát alakítottuk át gyerekszobává. Mélyen aludt, amikor hazajöttünk, ezért Dórián a szobájába vitte és betette a kiságyába. Peti az ágy mellett állt és húgát nézte. Anna is boldogságtól sugárzó arccal gyönyörködött unokájában. Aztán Peti odajött hozzám és átölelt.

- Hiányoztál - mondta és erősen szorított.

- Te is nekem - pusziltam meg feje búbját. 

- Györgyi, szeretnéd, ha itt maradnék még pár napra neked segíteni? - kérdezte Anna már a konyhában, ahová ebédelni gyűltünk össze. Hálásan bólintottam. Szükségem volt segítségre. Még csak nem rég töltöttem be a 20-at és hiába olvastam a terhességem alatt sok baba útmutató kézikönyvet, szükségem volt valakire, aki tapasztalattal rendelkezik. Anyámat nem akartam, hogy segítsen. Hogyisne! Rám sem tudott vigyázni és velem sem törődött, akkor hogyan lehetne a segítségemre a gyermekemnél?! Egyszer bejött meglátogatni, mert Dórián behozta. Normális volt és tényleg örült az unokájának, de engem valahogy felkavart. Nem tudtam az érzéseimet megfogalmazni, de zavart anyám jelenléte a gyermekem körül. Dórián meg is jegyezte, hogy zaklatottnak tűnök, amikor anyut hazavitte és visszajött hozzám. Leült az ágyam szélére és a karjaiba zárt. Sírni kezdtem. Fogalmam sem volt, miért, a könnyek csak úgy jöttek maguktól.

- Remélem, anyu nem fog sokat látogatni, nem szeretném - szipogtam. 

- Ha nem akarod, akkor természetesen nem fogom még egyszer elhozni - nyugtatott meg a férjem, majd egy kis tétovázás után hozzátette: - Apádat szeretnéd látni? Mert én felhívtam és elmondtam neki, hogy unokája született...

- És mit mondott? - kérdeztem meglepve.

- Hát...gratulált.

- Ennyi? - hangom csalódott volt.

- Igen, ennyi - sóhajtotta Dórián. - Még beszélgettünk, de már másról.

Éreztem, hogy Dórián egy kicsit feszült lett, ezért egyáltalán nem akartam tudni, mi volt az a más, amiről beszélgettek. 

- Egyelőre őt sem akarom látni - jegyeztem meg csendesen.

Ez volt az oka, hogy Anna jelenlétének hálás voltam. Ő mindig olyan nyugodtnak, megfontoltnak tűnt. Mindig tudta, mit kell tenni és mondani. Jelenléte megnyugtatott. Dórián is örült, hogy az édesanyjával ilyen jól kijövök és elégedettséggel nyugtázta, hogy belementem abba, hogy Anna még maradjon. Az utolsó napokban már nem Kriszta, hanem ő vigyázott Petire.

A kislányom körüli teendők lefoglaltak, nem sok időm maradt gondolkodni. Dorina éjjel úgy aludt, mint a bunda, így én is nyugodtan alhattam volna, ha nem idegeskedtem volna azon, hogy jól van-e, nem halt-e meg, nincs-e vele valami probléma. Többször átmentem a szobájába megnézni, hogy egyenletesen lélegzik-e, hogy be van-e takarva. Reggelre így mindig hulla fáradt voltam. 

Petit Anna vitte az iskolába és ő is hozta haza. Napközben finomakat főzött. Nagyon odafigyelt, hogy olyat egyek, amitől van tejem. Sajnos viszont hiába erőlködött, nem sok tej termelődött, így tápszerrel kellett pótolni a megfelelő mennyiséget. 

Éppen Dorinát etettem cumisüvegből a szobánkba, amikor Anna bekopogott és bejött. Leült mellénk az ágyra és nézett bennünket.

- Annyira örülök, hogy a fiam végre révbe ért - mondta mosolyogva. - Kicsit féltem, hogy az Izával való zűrős problémák és válás kárt tesznek benne.