Bízz Bennem!

29. fejezet

A pszichológusnőhöz még jártunk egy ideig, aki sokat segített abban, hogy elinduljak a feldolgozás útján. Ám a legtöbb segítséget a férjemnek köszönhetem, aki kitartott mellettem türelmével és szeretetével. A gyerekeket továbbra is óvtam és védtem, de már képes voltam arra, hogy néha elmenjek Dóriánnal egy-egy üzleti útra és hátrahagyjam őket egy-két napra. Ezek az alkalmak sokat javítottak a házasságomon. Igaz, hogy Dórián ilyenkor is dolgozott, de a késő délutánt és az estéket kettesben töltöttük. 

A konfrontálódásom után körülbelül másfél évvel kaptunk a hírt, hogy a nagybátyámat, Pistát agydaganattal diagnosztizálták. Tudtuk, hogy ebből a betegségből nincs gyógyulás, és csak idő kérdése, de meg fog halni. Hogy mit éreztem? Elégtételt. Szenvedett a fejével. Én is ott szenvedtem a legjobban az elő-előbukkanó képek miatt. Úgy gondoltam, méltó büntetést kapott, nem menekült meg a szenvedéstől. Azzal, hogy hozzám nyúlt, élő halottá tett. Úgy éltem az életem, mint egy zombi. Dórián keltett életre, ő tett élővé, de ezért mindkettőnknek meg kellett szenvednie, mert többször is visszazuhantam a zombi állapotba. Legalább most már Pista is tudta, hogy milyen élő halottnak lenni, mert hiába volt még életben, sorsa megpecsételődött és halálra volt ítélve. Egy évig járt még kezelésekre, amikor meghalt. Nem vettem részt a temetésén, de valahol legbelül megnyugodtam. Már nem bánthat egy gyermeket sem, nem tehet tönkre életeket. Nagyi fél év után követte fiát, agyvérzést kapott, ami el is vitte. 

Dórián is fellélegzett, amikor Pista meghalt. Azt mondta, legalább nem neki kellett elvégeznie a piszkos munkát. Nehéz volt számára megállni, hogy ne verje szét a fejét akkor, amikor találkozott vele. 

Nem gondoltam volna, hogy egyszer eljön az igazságszolgáltatás, és azt sem, hogy képes leszek szembenézni a múlttal. Minden alkalommal, amikor ránézek Dorinára, magamat látom. Nem teljesen rám hasonlít, nagyon sok van benne Dóriánból is, de mindig elfacsarodik a szívem. A kislányom vidám, nevetős, kis locsifecsi, aki tudja, hogy számíthat az édesapjára és az édesanyjára is. Ha odabújik Dóriánhoz, tudom, nem él vissza a helyzetével, hanem úgy bánik vele, mint lányával. Én feketén láttam a világot és mindig bujdokoltam. Úgy terveztem, talán apácának még jó leszek, ha másnak nem. És most itt van a kis családom: Dórián, Peti és Dorina.