Bízz Bennem!

25. fejezet

A magzatvizem egyik éjszaka folyt el. A szülés két héttel korábban indult el, mint ahogy ki voltam írva. Még szerencse, hogy Dórián akkor otthon volt, mert két nappal később elutazott volna egy háromnapos üzleti útra. Most lemondta, hogy velem lehessen. 

Míg rendbe tettem magam, addig ő felhívta Krisztát, a bébiszittert, hogy tudna-e Petire vigyázni. Előre le volt vele beszélve, hogy ha mennünk kell a kórházba, ő jönni fog. Menet közben a doktornőt is riasztottuk. Nagyon féltem a szüléstől, de Dórián jelenléte megnyugtatott. Ő velem van, nem lesz semmi baj, ő megvéd. Így biztattam magamat.

Katalin, a doktornőm már várt rám. Hálás voltam neki, hogy miattam bejött a kórházba. Tudott a múltamról, az egyik vizsgálat alkalmával elmondtam neki. 

- Nyugi, Györgyi - szólt kedves hangon, amikor beléptünk a kivizsgáló szobába. - Gyere, feküdj fel, nézzük, hogyan állunk. Tudom, hogy ideges vagy, de próbálj egy kicsit lazítani.

Fájásaim voltak, de még ezek ellenére és idegesített, hogy belém nyúlkálnak. 

- Szépen nyitva vagy alul, hamarosan meglesz a pici - közölte a dokinő mosolyogva. 

Dórián a kezemet fogta és bátornak mutatta magát, de én érzékeltem feszültségét, idegességét. Új volt neki ez a terep, nem szerette, nem ő volt a főnök. 

Miután felvették az adataimat, Katalin bevitt a szülőszobába. Újra kitárt lábakkal fel kellett feküdnöm az asztalra. Egy bába is megjelent a szobában.

- Györgyi, ő itt Annamária, ő fog nekem segíteni a szülés levezetésében. Rendben?

Csak bólintottam. A fájásaim egyre erősebbek lettek. Pocsékul éreztem magam. Katalin behelyezkedett a lábam közé. Dórián a fejemnél állt beöltözve, a kezét szorítottam.

- Ez az, most nyomj, Györgyi! - utasított Katalin.

Nyomtam, de nem éreztem, hogy a baba megmozdult volna. Többször nyomtam, minden eredmény nélkül. Éppen újra próbálkoztam volna, amikor benyitott a szobánkba egy férfi orvos. Amikor megláttam, majdnem felsikoltottam. Hagyjon már békén! Mit akar ez itt?! A szülés megakadt. Katalin szólt, hogy most már percre ki kell mennie, de ne izguljak, mindjárt visszajön. Haragos szóváltást hallottunk kintről, ahogy a doktornő veszekedett a másik orvossal. Amikor visszajött, már semmi sem működött. Hiába próbáltuk, a baba nem mozdult. Agyam nem engedte a hüvelyi szülést. Ott nem! Az tiltott zóna volt!

- Györgyi, most már nem próbálkozunk tovább, mert csak nő a kockázat. Császármetszést kell végeznem - közölte velem szomorkásan Katalin. - Eleget szenvedtél már te is, és a baba is. Mindjárt áttolnak a műtőbe. Én megyek és bemosakszok. Ott találkozunk. 

Már annyira fáradt voltam az erőlködéstől, hogy nem bántam, mi történik velem, csak vegyék ki a babát belőlem és szenvedéseim érjenek véget. Nem tudom, mennyi időt töltöttem a műtőben. Az epidurális érzéstelenítő után én csak feküdtem a műtőasztalon és pihentem. Nem érzékeltem az idő múlását. Dóriánt beengedte a doktornő a műtőbe. Ott is mellettem volt, végig aggódva figyelt. 

És akkor, jó néhány óra elteltével Katalin örömteli hangon közölte:

- Megérkezett a kis jövevény. Kislány. 

Kislány! Szemem megtelt könnyel. Dóriáné úgyszintén. Az ultrahangos vizsgálatok alkalmával nem kértük, hogy megmondják a kicsi nemét. Meglepetésnek szántuk saját magunknak. Számunkra mindegy milyen nemű lesz, vigyázni fogunk rá. 

A bába már bepólyálva odahozta megmutatni.

- Íme, Orosz Dorina. 

Szívem túlcsordult szeretettel, ahogy megpillantottam kislányomat. Annamária a karjaimba helyezte a kicsit, aki azonnal kinyitotta szemecskéit, és rám nézett. Áhítattal néztük egymást. Olyan apró és olyan kis gyönyörű volt! Dórián félve érintette meg hatalmas kezeivel Dorina parányi ujjacskáit. Ott feküdtem még a műtőasztalon, a doktornő az utómunkálatokat végezte rajtam, de számomra csak a férjem és a kislányom léteztek abban a percben. Számunkra megszűnt idő és tér. Csak mi hárman létezünk ebben a varázslatban.