Bízz Bennem!

28. fejezet

Dórián nem késlekedett, hamar sort kerített a látogatásra. Próbáltam kibújót keresni, de ő nem ismert könyörületet.

- Györgyi, ha meg akarod menteni a házasságunkat, akkor megyünk! - mennydörögte. - Szeretsz te még engem? 

Nem válaszoltam. Dühös voltam. Öles léptekkel átszelte a szobát, odalépett elém, vállon ragadott és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

- Szeretsz még? - hangjából kétségbeesés csendült ki. Amikor nem kapott választ, kissé megrázott. - Hallod? Miért nem válaszolsz? Azért, mert nem mered kimondani, hogy nem? 

Nem tudott térdre kényszeríteni. Kezdeti ijedtségem átcsapott haraggá. Kitéptem magam a szorításából. Neki támadtam.

- Te azt képzeled, hogy ez annyira könnyű? - hörögtem. 

- Tudom, hogy nem az - enyhült meg. - De én ott leszek melletted.

- Mit számít az? - szavaim korbács csapásként csattantak. - Nekem kell vele szembenéznem! Egyedül kell vele megbirkóznom! Különben is, Izát is mindig cserben hagytad!

Ezt nem kellett volna. Igazából megbántam, hogy ezt mondtam, de már nem volt visszaút. Bocsánatot meg nem akartam kérni. Láttam, hogy fájt neki az, amit mondtam. 

- Feszegeted a határokat - sziszegte összepréselt ajkai közül. 

Ez felbőszített. Fenyeget?

- Milyen határokat? - mondtam csúfondárosan. 

- Jól van, Györgyi! - mondta fenyegetően nyugodtan hangon. Nagyot nyeltem. - Hát legyen úgy, ahogy mondod. Én egy mocskos alak vagyok, igaz? Azt mondod, úgy bánok veled, mint Izával. Akkor most megmutatom neked, hogy bántam Izával!

Ezzel rápenderített az ágyra és lecibálta a ruháimat. Az ágy szélén állt, széthúzta a lábaimat, és maga elé húzott, majd gyorsan kinyitotta a nadrágját. Felrántotta a csípőmet és belém hatolt. Hirtelen nem is tudtam, mit érzek. Döbbent voltam, ijedt, de izgatott is. Most tudatosult bennem, hogy milyen régen szeretkeztem a férjemmel. Túl sokáig voltunk egymás nélkül. Ziháló, heves mozdulatai, testének látványa, szemének pillantása mind-mind felkorbácsolták mélyre temetett érzelmeimet. Nyöszörögni kezdtem és buján pillantottam Dóriánra. Dórián reszketni kezdett és abbahagyta a vad mozgást. Mellém feküdt az ágyra és szenvedélyen megcsókolt. Odaadásom megindította. Úgy simogatott, szorított, csókokkal halmozott el, mintha attól félne, hogy ez csak álom, és hirtelen visszaváltozom.

- Kicsim! Édesem! - nyögte. - Megőrülök érted!

- Szeretlek, Dórián - súgtam a fülébe. 

Rám nézett. Ajkai remegtek. Megcsókolt, majd már gyengéden visszacsusszant belém. Egyik kezével magához ölelt, a másikkal a fenekem alá nyúlt és megemelte, hogy mélyebben hatolhasson belém. 

- Mondd még egyszer, hogy szeretsz - kérlelt gyengéden.

- Szeretlek - leheltem. 

Ekkor a hátára fordult és magával rántott. Immár én voltam felül. Nem akart legyőzni. Szemei itták a látványt. 

- Gyönyörű vagy - mormolta, majd megragadta a derekamat és hevesen mozgatni kezdett. A tetőponton legszívesebben felsikítottam volna, olyan régen éltem már át. 

Zihálva borultam Dórián karjaiba és aludtam el. 

Másnap került sor a konfrontálódásra. Annát hívtuk el, hogy addig vigyázzon a gyerekekre. Elmondtuk neki, mire készülünk, és ő bátorítóan átölelt mindkettőnket, amikor elváltunk tőle az ajtóban. Annában bíztam, tudtam, hogy rábízhatom a gyerekeket.