Bízz Bennem!

19. fejezet

A romantikus könyvekben általában sok nehézségek árán összejönnek a főhősök, majd boldogan élnek, míg meg nem halnak. Én azt hittem, a való életben is ez így működik. Keserűen kellett tapasztalnom, hogy az én esetemben ez pont fordítva van: előbb van a boldogan élnek, ami igen rövid ideig tart, majd jönnek a nehézségek, amelyek pedig örökkévalóságnak hatnak.

Mivel a szüleim korán elváltak, és anyámnak nem volt utána senkije, nem láttam, milyen az, amikor egy férfi és egy nő együtt él, és így a férfiakról is vajmi kevés ismerettel rendelkeztem. Én azt hittem, hogy Dórián olyan, amilyennek megismertem, hogy nem fog megváltozni, hogy olyan kedves és gyengéd marad, amilyen első perctől kezdve volt. A szerelmi történetekben előbb szilaj, vad a férfi, majd a végére a nő megszelídíti. De, mint már említettem, a mi esetünkben fordítottan alakultak a dolgok.

Először ott volt a főiskola. Dórián lebeszélt róla, és azt mondta, hogy ráérek később is elvégezni, előbb élvezzük a házasságunkat. Naivul belementem a dologba, és egyetértettem vele. Friss házasok voltunk, szerelmes voltam, persze, hogy inkább vele akartam lenni. 

Aztán ott volt Iza, akinek a látogatásai valahogy megsűrűsödtek akkor, amikor hozzámentem Dóriánhoz. Én csak örültem, hogy végre időt tölt Petivel és gyakran elviszi, hiszen az édesanyja volt, ezért nem értettem, miért dühöng emiatt Dórián. Ő azt állította, hogy Iza Peti iránti érdeklődése puszta féltékenységből ered. Rám volt féltékeny. Eleinte felháborodva utasítottam vissza Dórián eféle vádaskodását, de a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy ebben igaza volt. Iza többször kérte el úgy Petit, hogy tisztában volt vele, Dórián nem lesz otthon, csak én, amikor érte jön. Eleinte nem mondott semmit, csak megvetően végigmért és elhúzta a száját, aztán már nem is türtőztette magát.

- Hogy te milyen ügyesen becserkészted magadnak Dóriánt! - jegyezte meg gunyorosan a bejárati ajtótól visszafordulva. Peti már kint ült az autóban Zolival és rá vártak. -  És mondd csak, mivel is fogtad meg magadnak?! Mert, hogy nem a szépségeddel, az biztos... Sosem gondoltam volna Dóriánról, hogy fiatal kis lotyókra bukik. Mi van, nőt már nem is tud meghódítani?

Szavai martak, mint a sav. Nem számítottam ilyen helyzetre, ezért nem készültem megfelelő válaszlépéssel. Ott álltam kukán és mereven. 

- Tudod, - folytatta Iza ugyanolyan hangon, - ha akarnám, bármikor visszakaphatnám. Te nem vagy ellenfél nekem!

Ezzel hátat fordított és elment. 

Egy másik alkalommal újra csak belém mart.

- Remélem, jó vagy az ágyban, mert hogy Dórián nagyon is szerette velem a szexet. Bár, ahogy végignézek rajtad... - és itt megint megalázó módon végig mustrált - még csak cicid és feneked sincs. Hogy mit eszik rajtad Dórián?!

Ekkor már nem hagytam magam. Fájtak a szavai és igazat adtam neki, de valami belső düh kezdett elárasztani. Magam elé képzeltem, ahogy behúzok neki úgy, hogy ömlik a vér a szájából, majd lekeverek neki két hatalmas pofont, aztán torkom ragadom, és addig szorítom, míg az a mocskos, gunyoros vigyor el nem tűnik az arcáról. A gyomromba is beleállt a mérhetetlen gyűlölet. Csak azt tartott vissza, hogy gyengének tartottam magamat testileg ahhoz, hogy meg is tegyem. Nem bíztam önmagamban. Azt viszont már nem álltam meg, hogy ne szóljak vissza neki.

- Talán mert engem szeret - nyomtam meg enyhén az engem szót. Tudtam, hogy ez betalál. Izát mintha tényleg pofon vágtam volna, arcáról eltűnt a fölényes mosoly. Dühösen nézett rám, majd elviharzott. 

Elégedett voltam magammal. Ez volt az első apró visszavágásom és győzelmem. Egy pár pillanatra megéreztem a hatalom ízét... Viszont Dóriánnal ezt még nem mertem alkalmazni. 

Legnagyobb problémánk az intimitás volt. Dórián mind többször akarta a szemérmemet magának, de annak érintése mindig katasztrófába torkollott és véget vetett szeretkezésünknek. Dórián próbált türelmes lenni, de férfi volt...és mint minden férfinek, neki is nagy volt a birtoklási vágya. Nem állt be köztünk szexmentes időszak, mert Dórián nem hagyott békén, hacsak lehetett szexeltünk. Ha azt akarta, hogy kielégüljön, akkor nem nyúlt lejjebb a melleimtől. Viszont, amikor én is nagyon benne voltam a dologban, amit ő rettentően élvezett, elfelejtkezett arról, hogy ne nyúljon a tiltott zónába. Mivel addig türelmes és gyengéd volt velem, teljesen letaglózott, amikor az egyik tiltott zónás akciója utána őrjöngeni kezdett. 

- Györgyi, ebből elég volt! - kiabálta lehengeredve rólam. Az ágy szélére ült és idegesen beletúrt a hajába. - Miért nem engeded, hogy megérintselek a puncidnál? A férjed vagyok! Jogom van hozzá!

Az, hogy Izára dühöngött, az egy dolog volt; az, hogy most velem veszekedett, már egy másik. 

Az emlékképek egyre erősebben és sűrűbben törtek rám a szexuális életünk gyakorisága miatt. Alig-alig volt orgazmusom. Többször megjátszottam, hogy élvezem a dolgot, csakhogy Dórián kedvére tegyek. Ha teljesen sötétben szeretkeztünk, akkor mindig mélyen beszívtam Dórián illatát, hogy tudjam, ő élvezkedik rajtam, nem a nagybátyám. Sötétben ugyanis nem láttam az arcát. 

A kifakadásával nagyon rám ijesztett. Így is sokkhatás alatt, mereven feküdtem az ágyon a bevillanó kép miatt, de Dórián dühe még a szőrt is felállította a hátamon.

- Meddig fogod ezt velem csinálni, Györgyi? - pattant fel az ágyról Dórián, és haragosan járkálni kezdett a szobában fel s alá. - A jó ég áldjon már meg, mondj már valamit! 

Hirtelen odajött hozzám, ülő helyzetbe ráncigált és még jó erősen meg is rázott a karomnál fogva. Most akkor megver? Elmémet elöntötte az iszonyat. Látta, hogy rémült vagyok, ami csak fokozta ingerültségét. Szeme tele volt elfojtott haraggal. Sosem láttam még ilyennek. Halálra rémisztett. 

- Parancsolom, hogy most azonnal mondd el, hogy mit művelt veled az a szemétláda! - szűrte a fogai között Dórián. - Jogom van tudni! 

Valamit mondanom kellett. Az agyam lázasan dolgozott, de minden izmom lebénult, a számat is alig tudtam mozgatni. 

- Györgyi! Parancsolom, hogy megmondd! - rázott meg újra Dórián erősebben. Ezt hatott.

- Váljunk el! - kiáltottam fel. Végre! Meg tudtam szólalni.

- Tessék? - kérdezte Dórián elhűlve. - El akarsz válni tőlem? Inkább nem mondasz semmit, véded azt a rohadékot, és engem meg el akarsz hagyni?

Szemei elsötétültek. 

- Tőlem soha nem fogsz elválni! Érted, Györgyi! Most már az enyém vagy, a feleségem, és tőlem nem szabadulsz! 

A dühtől zihálni kezdett. Félelmetesen nézett ki. A szavai újra halálra rémisztették a bennem lakó gyereket. 

- Utoljára mondom! Mondd el végre, mi történt veled! - hajolt felém fenyegetően.

Tudtam, hogy ezúttal nem tágít, nem hagyja annyiban a dolgot. Mellettem ült az ágyon és keményen rám szegezte a tekintetét. Nem volt menekvés. Beszélni kellett.