Bízz Bennem!

32. fejezet

Jó volt újra az ismerős környéken baktatni. Megnyugtatott. Dorina csöngetett fel anyunak kaputelefonon.

- Nagyi, mi vagyunk azok anyával - szólt bele vidáman. 

Az emelten anyu mosolyogva nyitott ajtót, de amikor meglátta az arcomat, mosolya ijedtséggé változott. Dorina a nyakába ugrott, ő pedig örömmel szorított magához. Tagadhatatlan volt, hogy valamennyire szerette az unokáját. Ritkán jártunk hozzá, de azért időközönként meglátogattuk. Volt rá példa, hogy egyedül hoztam el Dorinát, mert Dórián több napos úton volt. Nála soha nem hagytam egyedül a lányomat, de joga volt látni, hiszen az unokája volt, és eddig még nem tapasztaltam azt, hogy rosszul bánna vele. Meglepetésemre vett neki ezt-azt. Most is azonnal a hűtőszekrényhez ment és kivett egy túró rudit.

- Ha anya megengedi, akkor megeheted - mondta, majd rám nézett. Bólintottam. Míg lányom az édességgel volt elfoglalva, anyu megkérdezte, mi a baj. Sírva fakadtam és elmondtam nagy vonalakban, mi történt. Alig értem a mondókám végére, amikor berregni kezdett a kaputelefon. 

- Ez Dórián! - kiáltottam fel rémülten. - Anyu, ne engedd be! Kérlek!

Esdeklő tekintetemet látva anyu dilemmába került. Látszott, hogy nem tudja, mit tegyen.

- Akkor szólj bele te - válaszolta. - Hidd el, addig fogja nyomni, míg valaki vagy beengedi, vagy fel nem vesszük.

Beláttam, hogy igaza volt. Odaléptem a kaputelefonhoz, nagyot nyeltem és beleszóltam.

- Györgyi! Györgyi, te vagy az? - kérdezte Dórián zaklatott hangon. - Kicsim, beszélnünk kell! 

- Nem akarok beszélgetni....már nem ... - válaszoltam erőtlenül. 

- Györgyi, beszélnünk kell! - hajtogatta Dórián. - Félreértetted a helyzetet! Hidd el, kérlek! Bocsáss meg, és gyere haza! 

Hangja esdeklő volt. Térdeim megrogytak. Legszívesebben leszáguldottam volna hozzá és a karjaiba vetettem volna magam. Ám ekkor eszembe jutott ő és Iza nappaliban. Agyamat elöntötte a düh.

- Nem megyek haza! Érted? Kértelek, hogy tartsd magad távol Izától, de te azt állítottad, hogy nincs miért aggódnom! Ezek szerint volt! Hazudtál! Becsaptál! - kiabáltam. - Mindig is tudtam, hogy igazából őt szereted, én pedig csak egy pótlék vagyok a számodra!

- Kicsim, az ég szerelmére, ez nem igaz! Szeretlek! Csak téged szeretlek! - csuklott el Dórián hangja.

- Na, persze! Korfun mit csináltatok? Lefeküdtél vele? És azóta? Hozzá jársz nem is dolgozni? Hányszor csaltál meg vele? - hangom a végére elfúlt, mert már magam előtt láttam őket azokban a pózokban, amelyekben Dórián velem szokott szeretkezni. Hányingerem lett. 

- Egyszer sem csaltalak meg! Soha! Kérlek, gyere haza és beszéljük meg! - könyörgött újra a férjem. 

- Most nem! - mondtam tagoltam. - Időre van szükségem. Most nem megyek haza. És Dorina is itt marad velem. 

Ezzel letettem a kaputelefont. A szobám ablakához mentem, ahonnan pontosan a parkolóra lehetett látni. Nem láttam Dóriánt egy ideig. Már azt hittem, rég elment, amikor megpillantottam. Testtartása kicsit görnyedt volt, mintha mázsás súlyt cipelne. Hajába többször idegesen beletúrt és párszor megfordult felfele nézve. Elsírtam magam. Hogy tehette ezt velem, amikor én annyira szeretem? 

- Anya, apa volt az? - hallottam meg magam mellett lányom ijedt hangját. - Miért nem megyünk haza? Anya! Én haza akarok menni apához és Petihez. 

Letöröltem a könnyeimet és erőszakoltam magam, hogy higgadt, nyugodt hangon szóljak hozzá.

- Dorina, most nem megyünk haza. Egy pár napot itt töltünk a nagyinál.