Kedves Naplóm!

20. A múlt

Kedves Naplóm!

Szeretném, ha még jobban megismernél, és ehhez elengedhetetlen, hogy ne csak a jelenemet tudd, hanem a múltamat is.
Nincsen testvérem, teljesen egyedül voltam kicsi korom óta. Még kicsinek nem törődtem vele, hogy egyedül játszok, és kitalált emberekhez beszéltem. Ha most ugyan azt csinálnám biztosan őrültnek tartanának, amin nem is csodálkozok. Gyakran volt olyan, hogy elképzeltem, hogy a kezeim élnek, és velük beszélgettem. A bal kezem volt a nő, a férfi meg a jobb. Nem tudom miért így volt, de most visszagondolva valószínűleg azért volt, mert jobbkezes vagyok, és az erősebb mint a bal, tehát a férfi erősebb mint a nő. Ne értsd félre, nem akarok semmi féle nemi megkülönböztetést. Soha nem úgy beszéltem a dolgokhoz, hogy hangosan kimondtam. Mindig a fejemben beszélgettem velük, mint egy belső hangként. Persze, nem hallottam a fejemben hangokat, hanem, inkább gondolatokat. Tudom, ez most neked furcsa, de én egyszerűen nem tudom elmondani neked milyen volt. Azt hiszem, úgy tudnám elmondani a legjobban, mintha 3 gondolatom lenne. Neked is biztos megvan az, amikor csak úgy magadnak, gondolatban kérdezed, hogy „hm, vajon melyik ruhát vegyem? „ vagy Ilyesmi. Na én is így voltam, csak 3 féle képen. Volt egy, ami a helyes útra akart vezetni, volt egy, ami a rossz útra, és volt egy, amire csak annyit tudok mondani, hogy „én" ami folyton hezitált. Nem vagyok több személyiségű, egyszerűen úgy tudnám ezt elmondani, mintha magamat akarnám meggyőzni gondolat formájában.
Sokszor játszottam úgy is, mintha egy interjún lennék, és kérdéseket tettem fel magamnak, szintén gondolatban, mintha csak én valami sztár lennék. Ezeket szavakat sem mondtam ki, csak az arc mimikámon lehetett látni, hogy valami zajlik bennem. Aztán az idő elteltével nagyobb lettem, ez a 3 gondolat kezdett eltűnni idővel. Már egyre ritkábban beszéltem magammal, egyre ritkábban hoztam meg a helyes döntést. Valószínűleg ez azért volt, mert gyerek voltam, és ahogy nőttem fel, egyre jobban idekerültem a való világba,és egyre kijjebb kerültem a mese világomból. Még most is gyakran gondolkozok magamban, szinte hallom a saját hangomat. Szerintem ez mással is van így, szóval nem kerítek neki más ügyet.
A szociális problémám, és a depresszióm 13 éves koromban kezdődött. Elzárkóztam a világ elől, nem voltak barátaim, nem volt senkim sem. Akkor még annyit sem beszéltem a szüleimmel mint most. Csendesebb voltam, vagdostam magam, amit mai napig is szégyellek szörnyen. Senki és semmi nem ér annyit, hogy vagdossam magam, de akkor még nem jöttem rá erre. Egyszer kidobtam a pengéimet, 14 évesen, gondolván, hogy többé nem kell, de elvonási tünetei lettek, úgy éreztem mentem megőrülök, ha nem ejtek vágást magamon. Istenem, milyen bolond voltam. Kiszereltem anyám láb borotvájából a pengét, és ugyan úgy folytattam. Bevallom, intelligensnek tartom magam. Mindent feltudtam dolgozni idővel, segítség nélkül, lépésenként. 15 évesen végleg letettem a pengéket, akkor jöttem rá, hogy mekkora barom voltam. Akkor már tudtam magamtól is, hogy ez ami csináltam nem helyes. Én az a fajta ember vagyok, aki akkor is csinál dolgokat, ha elmondják neki százszor, hogy ne. Én nem hallgatom azokra, akik figyelmeztetnek, én mindent kiakarok próbálni, hogy tanulhassak belőle. Szeretem magam kideríteni a problémákat, és megélni azt, hogy elmondhassam, hogy igen, ezt nem kellett volna, és soha többet, mert ez az xy dolog rossz. Remélem nem keveredtél bele, próbálok jól fogalmazni neked. A „gyógyulásban" hozzájárult a zongorám is, amiről már írtam, szóval nem fogom ecsetelni. 16 évesen lettem szerelmes először egy élő emberbe, el jutottunk odáig, hogy lefeküdtünk. Aztán szakítottam vele, és ezt csináltam még 2 másikkal is. Róluk is írtam, már, emlékszel? A 2 lány és egy fiú. Ez történt 16 és 17 évesen. Aztán, most így lassan 19 évesen, megtaláltam életem szerelmét, Jungkookot.

Egyébként, mi rengeteget utazunk a szüleimmel. Nem élvezem az utazásokat, de ők ragaszkodnak mindig hozzá, hogy én is menjek. Rengeteg országban voltunk már, de épp figyeltem, hogy az utolsó 2 ország kihozott belőlem valamit. Romániában voltunk húsvétkor, és ott rettentően fáradt voltam. Állandóan aludni akartam, bármikor, bárhol. A hotelben dolgozó nő azt mondta, hogy a levegőtől van, és amikor ő oda került, akkor ő is nagyon fáradt volt.
Aztán a másik ország: Csehország. Ott nagyon szomjas voltam, szinte minden fél órában megittam egy fél liter vizet. Na jó, ez azért túlzás, de tényleg rengeteget ittam, pedig itthon szinte alig iszok, sőt, vannak napok, ahol el is felejtek inni. Persze amikor hazaértünk, mind a kettő országon belüli bajom megszűnt. Itthon nem voltam álmos, és szomjas sem.
Amúgy, 16 évesen mentem el először pszichológushoz. Mint már mondtam, eléggé intelligensnek tartom magam, így felvetettem az ötletet anyáméknak, hogy mi lenne, ha elmennék a pszichológushoz,. mert éreztem, hogy baj van. A pszichológus írt fel gyógyszereket, majd elküldött a pszichiáterhez. A kettő között az a különbség, hogy a pszichológus megállapítja mi a bajom, a pszichiáter pedig próbál velem erről beszélni, hosszú, beszédes terápia. Oh, és még valami. Az, hogy én matekból, kémiából, fizikából nem vagyok jó tanuló, még nem azt jelenti, hogy nem lehetek Intelligens. Szerintem hülyeség valakit a jegyeiről megítélni, mert nem lehet az ember jó abban, ami nem is érdekli.
Xxx