Kedves Naplóm!

32.

Kedes Naplóm!

Úgy érzem magam, mintha egy kalitkába lennék bezárva, amin több ezer lakat van, hogy ne tudjak kijutni. Mostanában elgondolkoztam egy két dolgon, és ismét azon kaptam magam, hogy félek. Félek az emberektől, mert tudom, hogy milyen kárt tudnak okozni dolgokban, és bennem is. Nem gyakran nézek tv-t, inkább gépezni szoktam, de valamelyik reggel bekapcsoltam a televíziót, amiben éppen a híradó ment. Azt tudni kell, hogy pride hónap van, és pont pride volt, amikor a híradót néztem. Az egész műsor arról szólt,hogy miket csináltak prideon, és, hogy mi lesz a következő évben. Vízágyúval oszlatták szét a rendőrök a melegeket, homofóbok ordítoztak, és könnygázat dobáltak közéjük. Több homoszexuális embet is megvertek. Aztán jött a következő hír, a következő évben betiltják a prideot, ha egy bizonyos párt nyer a szavazáson. Amikor meghallottam ezt, egyszerűen úgy éreztem, mintha megnyílna alattam a föld,és zuhanni kezdenék. Tudtam,hogy rengeteg homofób van, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyi. Ez megfélemlít engem. Tudni,hogy bármelyik ember aki mellett elmegyünk lehet,hogy épp egy homofób, vagy egy gyilkos, vagy egy őrült ember. Se kint, se bent nem vagyunk biztonságban. Példaképp, ha kimegyünk, mi garantálja,hogy nem kötnek belénk, nem rabolnak ki, nem szúrnak le, vagy épp nem rabolnak el? Bent betörhetnek, ugyan úgy megcsinálhatják amit az előbb felsoroltam, megölhetnek, kirabolhatnak. Most talán azt gondolod, hogy túl reagálom, de te nem érzed amit én. Legszívesebben ordítanék, mert a lelkemben hatalmas fájdalom van. Mintha meglennék kötözve, a lábamon súlyokkal, és úgy tennék előre lassacskán lépéseket, de minden lépésekkel csak egye távolabb kerülnék. Ordíthatnék segítségért, de senki nem tudna segíteni. Azt mondják megértik mit érzek,de fogalmuk sincs. Nem sajnálatra, vagy együtt érzésre van szükségem, egyszerűen csak arra, hogy minden érzésem eltűnjön. Mostanában egyre többször fáj a fejem, és a gyógyszer csak ritkán hat. Kookie már nem haragszik rám, Jimin és én is elmagyaráztuk neki mi történt, sőt, Jimin még bocsánatot is kért mindkettőnktől. Amiért Jungkook olyan gakran jön át hozzánk, és gyakran beszél a szüleimmel, a szüleim állandóan vele példálóznak. „Jungkook tanul, Jungkook jó gyerek, Jungkook biztos, hogy nem szomorítja így el a szüleit,legyél olyan mint Jungkook." Nem az fáj, hogy Jungkookkal jönnek, hanem az,hogy mindenbe beleszólnak amit csinálok. Mindegy mit teszek, nekik csak egy szégyen leszek a szemükben, és ez nagyon fáj legbelül. Őszintén, mindig visszafogom a sírást mostanában, mert tudom,hogy nem férfias, de félek megölelni a szüleimet, mert tudom,hogy akkor eltörne valami, és ott helyben nekiállnék megereszteni a csapokat. Már ha érted mire gondolok. Szerintem valami rosszul lett kódolva bennem amikor kicsi voltam, ezért vagyok képtelen kimutatni az igazi érzéseimet. De ez egy aprócska dolokkal is így van, például ha kapok valamit valakitől. Én örülök minden kicsi ajándéknak, de nem tudom kimutatni. Én miért nem tudok úgy örülni mint a többi ember? Sikítozni, esetleg sírni a boldogságtól. Nekem nem az az érték, mint a többi embernek, mégis... néha szeretnék olyan lenni mint a többi ember. Normális. Szinte minden reggel ordítani tudnék úgy fáj,hogy megint felkeltem.  Álmomban mindig olyan jó, a valóság kegyetlen. Azt kívánom bár örökké álmodnék. 

Például ma azt álmodtam,hogy egy bentlakásos iskolában vagyok, és mindenki csak piszkált, és bántott, de álmomban szabadon sírtam.  Álmomban minden kínomat kiadtam magamból, és olyan jó érzés volt.  Csak ültem egy padnál, és több óráig csak  folyattam a könnyeimet. Ez neked furcsa lehet,de nekem nagyon jó érzés volt, még ha álmodtam is.  
Másoknak olyan jó, vannak megértő szüleik, barátaik, mindenük megvan ami csak kell, de nekem mi maradt?  Mert úgy érzem,hogy semmi. 

Xxx