Kedves Naplóm!

34.

Kedves Naplóm!

Egyre kevesebbszer használlak már. Nem azért, mert nem akarok leírni neked mindent, ami a fejemben van, hanem azért, mert egyszerűen nem tudom elmondani. Azt mondják jobb, ha elmondod mi bánt téged, hogy mit érzel, de azt nem mondják el, hogy mi van akkor, ha nem tudod kifejezni magadat. Pedig annyi mindent elmondanék, de nem találom a szavakat. Olyan, mintha össze keverednének a szavak a fejedben, és csak párat tudsz gyorsan elfogni és elmondani. Azt hiszem ettől van az is, hogy szorongok sokszor. Magamban kell tartanom, és ez felemészt.
Mostanában 2 dolgot csinálok sokszor. Olvasok, és alszok. Na jó, hazudtam, mert 3 dolgot teszek: Olvasok, alszok, és Jungkookkal vagyok .

A múlt héten együtt vittük le a kutyámat, Holly-t stálni a parkba, és egy olyan részen, ahol nincsenek sokan szabadon engedtük. Egy ideig szaglászott, futkározott, de aztán észrevettük, hogy sokéig egy helyen van, és láthatólag talált valamit, úgyhogy odamentünk hozzá. Holly 2 madárfiókával játszadozott, s valószínűleg tartom,hogy, ha nem mentünk volna oda, akkor megette volna őket. Lefogtam Holly-t amíg Jungkook felszedte a földről az ijedt madárkákat.
-Mit csináljunk velük? - Kérdezte rám nézve. Tekintetében láttam, hogy nagyon szeretné őket megtartani, amire egy picit megráztam a fejem ösztönből.
-Amint kicsit jobban lesznek szabadon engedjük őket. Valószínűleg tudnak repülni, mert nem olyan picikék. Gondolom nagyon megijedtek Holly-tól.- Válaszoltam amire Kookie csak bólintott, jelezve,hogy egyet ért velem. Nem telt el sok idő, az egyik mocorogni kezdett Kookie markában. Szorosan tartotta, nehogy leessenek, hisz Holly folyamatosan azt nézte hogy szerezhetné meg a 2 kis életet. Jungkook kinyitotta a jobb markát, s ki is szállt belőle a kismadár. A másikra már többet kellett várni, szemlátomást sokkal ijedtebb volt mint a testvére. Ő is elkezdett olyan 10 perc után ficánkolni, majd ő is elszállt.
Kisgyermek koromban mindig akartam egy madarat. Teljesen mindegy milyet, a lényeg, hogy legyen. Mindig kijártam a nagy kertbe, és kerestem hátha kiesett egy kismadár a fészkéből, hogy majd én felnevelhessem, de akárhányszor találtam egyet vagy halott volt, vagy a szüleim nem engedték, hogy megtarthassam. Volt egy ketrecem, talán még most is megvan valahol a padláson. Szerettem volna annak az üres kalitkának egy lakót találni. Most jutott eszembe, egyszer sikerült egy kisgalambot összeszednem valahonnan. A szüleimet addig kérleltem, míg megtarthattam. Olyan boldog voltam akkor. Beraktam a kalitkába s raktam oda neki enni meg inni. Sajnos, pont akkor találtam meg, amikor mennem kellett 1 hetes táborba. Egész tábor alatt az éltetett, hogy ha hazamegyek ott fog várni a madárkám. Köztudott,hogy utálom a táborokat. Őszintén én sok táborban voltam amikor kicsi voltam, mert anyáék erőltették, de egyiket sem szerettem sőt, hogy pontosítsak;utáltam az összeset. Nem volt kivel lennem, csak sok idegen gyerekkel. éreztem, hogy a táboroztatókat nem érdeklem, úgyhogy rosszul éreztem magam minden táborban.
Na de visszatérve a madárra. Mikor hazaértem a táborból az első dolgom az volt, hogy megnézzem, hogy hogyan van az én drága kisállatom. Meglepetten és kétségbeesetten néztem az üres kalitkát, s mikor odajött anyám minden érzelem mentesen mondta, hogy meghalt. Akkor nagyon csalódott voltam. Azt hiszem akkor adtam fel ezt az egész madár-háziállat akciót.

Szeretnék mást is leírni.
Őszintén, az én megérzéseim nagyon jók. Ismerem az embereket. Felismerem ha valaki hazudik, és, hogy kiben lehet megbízni. Még akkor is felismerem ha valaki szomorú, vagy valami baja van,ha csak írunk SMS-ben vagy bárhol. Ezekből adódik, hogy felismerem ha valaki utál engem, s ez már egészen kicsi korom óta így van. Mikor még általánosba jártam, negyedikes vagy ötödikes lehettem, éreztem, hogy a tanárok nem kedvelnek engem, sőt, volt amelyiknél nagyon is éreztem, de nem mondtam el senkinek, s a tanárok sem mondták el nekem, hogy mit éreznek. Sokszor futott át az agyamon, hogy amikor azt érzem utál-e valaki, csak üldözési mániám van, vagy tényleg igazam van. A szüleim valamelyik reggel beszélgettek, s véletlenül meghallottam, hogy az általános suliról beszélnek, majd áttértek a tanárokra.
-Ők rontották el Yoongit, ők nem tanítottak neki semmit. - Mondta apám anyámnak, aki csak bólogatva helyeselt.
-Teljesen igazad van, az ének tanár is hogy a szemünkbe mondta, hogy utálja Yoongit. Egy tanárnak pártatlannak kéne lennie - Mondta panaszos hangon édesanyám.
Utált engem? Jó, ezt végig érezem, még, ha nem is mondta ki, de kiskoromban egyszer sem mondták anyámék, hogy azt mondta az ének tanár, hogy utál engem. Sokkal könnyebb lett volna akkor, akkor biztos, hogy nem lettem volna kétségbe esve, és tudtam volna, hogy tényleg igazam van.
A kérdés mindig is bennem volt. Nekem van gyerekes felfogásom, ugyan is kiskoromban is így gondolkoztam mint most, vagy gyermekkoromban volt felnőttes a gondolkodásom. S megvilágosultam. Én mindig is ilyen gondolatokkal voltam összezárva. Már gyerekkoromban is volt,hogy szomorú voltam a gondolataim miatt. Én nem tudtam önfelett játszani emberek előtt mint a többi gyerek, én mindig is féltem attól, hogy a többi ember mit gondol. Szerintem ettől is alakulhatott ki,hogy tudom, hogy mikor kell befogni a számat. Utálom, amikor megyek orvoshoz vagy valahova, és valaki hangosan beszélget ezzel más emberek figyelmét felkeltve. De amit a legjobban utálok, ha valaki nem érti meg azt a szót, hogy „nem". Ha én valamire azt mondom, hogy nem, akkor nem értem miért kell más embereknek nyávogniuk, hogy de azért is.
Példának okáért, az egyik exem.
Megadtam neki a telefonszámom, minden szép volt, jó volt, de aztán kiszerettem belőle,úgyhogy szakítottam vele. Mondtam neki ne hívjon, végeztünk, és ne is írjon soha. Mondanom sem kell, folyamatosan hívogatott, és írogatott. Mintha ezzel elért volna valamit, de komolyan. Ha valaki szakít valakivel, akkor zaklatással nem fog vissza menni a másik fél. A vége az lett,hogy minden lehető helyről letiltottam. Az SMS-t, a telefonszámát,hogy ne tudjon hívni. Rühellem az ilyen embereket. Értetlenek, naívak és ostobák .

Xxx