Kedves Naplóm!

25. Ő

Kedves Naplóm!

Te, aki azt hiszed az emberek mind jóságosak, gondolkoztál már azon,hogy miért van ennyi bűnözés? Ha igen, és nem találtad a választ, elárulom neked, hogy azért van annyi bűnözés, mert igény van rá. Vannak emberek akik ezt élvezik. Csinálják, és nézik. Te is ezt csinálod, amikor horror filmet nézel. Én is ezt csinálom. Az emberek már csak ilyenek, észrevétlenül vagyunk olyanok amilyenek. Nem is gondolunk arra mi lesz a következménye, amikor veszekszünk valakivel, és nem gondoljuk át mit is mondunk neki. Velem gyakran megtörténik ez. Ha elborul az agyam akkor magától mondom a dolgokat, és nem gondolom át, hogy miket mondok. A dolgok csak megtörténnek, tudod?

Szeretnék elmesélni neked egy dolgot, ami még régebben történt meg.
13 éves voltam, amikor új suliba mentem. Olyan irónikus, hogy minden 13 évesen jött össze, nem igaz? A depresszió, az új suli, az új szerelem...
Év nyitón találkoztam vele először, amikor az osztályterembe menve nem tudtam, hogy hova üljek. Csak álltam és néztem, ahogy a többiek elfoglalták a helyüket. Ő ott állt mellettem, és figyelt engem. Mondta,hogy üljünk együtt, mert ő sem tudja hova üljön.
Talán, ha akkor visszautasítom, akkor még nem kísértene most is. Ő egy olyan személy volt, akivel akármin lehetett nevetni akármikor. Emlékszem sokszor kerültem bajba ünnepségeket miatta,mert nevetetett. Például amikor a himnusz közben ki kellett volna húznunk magunkat, de ő csak hülye arcokat vágott és fel nevettem. Ahogy telt az idő egyre jobban belé szerettem. Féltékeny lettem, amikor mással beszélt, vagy ölelkezett. Ő volt nekem a mindenem, rengeteget beszéltünk telefonon, és írtunk is egymásnak. Imádtam a szőke haját, és kék szemeit. Imádtam a nevetését, imádtam, hogy megtudtam nevettetni és azt is imádtam,hogy minden titkomat elmondtam neki. Ó, bár ne tettem volna. Általános iskolás időnk alatt egy párszor összevesztünk, de  mindig én alázkodtam meg,és kértem bocsánatot, még ha nem is az én hibám volt. Mindenhol együtt nevettünk,ahol mások sírtak. Amikor keringőn a kiskori képeket mutatták, mindenki sírt rajta, kivéve minket. Aztán ott volt a ballagás előtti esti vacsora a tanárokkal. Ott is sokan sírtak, csak mi nevettünk, az elején.
Még aznap bejelentette, hogy elfognak költözni másik országba.  A banketten az evésnél jutott el agyamig, hogy ő elfog menni. Ő volt a lelkitársam, és elmegy. Akkor eltört valami bennem. Elkezdtem  sírni, és 3 órán át nem hagytam abba.
Végül nem költöztek el, sőt, egy gimibe mentünk. Akkor éreztem csak igazán, hogy mennyire szeretem, de ezt soha nem mondtam el neki. Az év felénél nagyon összevesztünk, egy valaki miatt. Mint mondtam, elmondtam neki mindent. A depressziómat, a szüleimet, az ég világon mindent.  Ezzel visszaélt. Olyanokat mondott nekem, hogy megkéne öljem magam, és senki sem szeret, meg ilyenek. Én nem haragudtam rá, ahhoz túlságosan  szerettem. Magamra haragudtam. Akkor ez annyira megérintett, hogy meg akartam tenni, közel voltam hozzá, hogy meg öljem magam, de nem tettem.
Meg szakítottam vele minden kapcsolatot. Akkor nagyon szenvedtem. Az iskolában még jobban egyedül éreztem magam.  Ő olyan volt nekem mint egy fény, aki mutassa merre menjek. Ő volt az én kezdetem, és végzetem. Olyan volt, mint most Jungkook. Egy ideig akár merre mentem, mindenkiben őt láttam.
Tudod vannak emberek, akik visszautasítanak, ha szerelmet vallasz, de felháborodnak, hogyha egy idő után más tetszik meg neked.  Ezt csak úgy megjegyeztem.
Azóta sem töröltem a közös képeket.. nem vagyok képes rá.
Ez az én keresztem, akivel együtt kell élnem.
Xxx