Semmi Sem Az Aminek Látszik

2/8 rész

Ami nem öl meg,
Megerősít.

1 hónap múlva

Már lassan eltelt a nyár fele. A tervem hogy eltávolodok Andytől kezd összejönni, de már most szörnyen érzem magam. Bűntudatom van, azért mert itt kell hagynom Andyt. Nem nagyon mozdulok ki a szobámból. Enni és inni sem megyek le. Ha Zeck nem jönne rendszeresen és nem hozna kaját akkor éhen halnék. Rendszeresen jön és itt is alszik. Lassan már hozzánk is költözhetne, de mostmár kevesebbet van velem mert elvileg van egy pasija. Amit cseppet sem bánok. Ő legalább boldog. Azt mondta hogy ma elhozza őt is amikor jön hozzám. Csak azért hogy ne keltsek rossz benyomást kitakarítom a szobám. A fürdőmbe menve rendbe szedem magam.

Mai Outfit-tem ⬇ ⬇

Mai sminkem ⬇ ⬇

Kilenc óra van. Teljes harci díszben ülök az ágyamon és telefonozok. Nyitódik az ajtó én pedig egyből oda kapom a fejem. Zeck lép be, mögötte pedig az a személy akit kicsit sem akarok látni soha többé, főleg nem itt. Egyből felpattanok és farkasszemet nézek Logannel.
-Szia Lexi. Sokat változtál!-szólal meg Zeck mögül.
-Logan! Gondolhattam volna. Soha nem fogsz békén hagyni?-kapom fel a telefonom és a cigim.
A bőrdzsekim a kezembe veszem és kiindulok. Ahogy elhaladok Logan mellett elkapja a karom és körmeit kezembe mélyeszti.
-Engedj el!-morgok a kezét nézve.
Csak erősebben szorítja a kezem. Felnézek rá vörösen izzó szemekkel és morgok. Megfogom pólója nyakát és a falhoz lököm. Még ezek után sem engedi el a kezem.
-Logan, Lexi állj!-szedi le a kezem Logan pólójáról.
Logan elengedi a kezem. Felkapom a bőrdzsekim és kiviharzok a szobából. Menet közben felkapom a kabátom.
-Mire vissza jövök takarodj el Logan!-ordítok vissza.
Végig sétálok az utcákon. A kezemben lévő cigi szinte széthullik olyan erővel fogom.

Miért nem tud végre békén hagyni?
Nem tudom mit tervez, de ha kell megállítom.
Még akkor is ha ezért meg kell halnom.
A múltban a barátom volt..
de egy nap megcsalt és kiderült hogy csak az egy játék voltam számára..

-Lexi. Várj már!-kapja el a karom Zeck.
Megfordulok és várakozóan állok vele szemben. Néha a számhoz emelem a cigit és szívok egyet belőle.
-Mondasz is valamit vagy csak állsz ott?-dobom el a cigim.
-Mi volt ez?-szólal meg végre.
Épp indulni készülök, de kérdésére visszafordulok.
-Kerüld el őt! Bízz bennem. Nem akarom hogy megismétlődjön a múlt.-nézek a szemébe fátyolos tekintettel.
-Nem! Én szeretem őt, és ő is engem! A múlt az múlt. Megtörtént kész. Fogadd el!-emeli rám tekintetét.
-Szóval szeret téged? Persze, csak annyira mint engem.. és fogadjam el? Azt sem tudod mi történt! Majdnem megölt! Te meg vakon követed őt. Amíg vele vagy engem felejts el!-kiabálok vele.
-...-meg akart szólalni de én gyorsabb vagyok.
-Tudod mit? Felejts el Ö-R-Ö-K-R-E.-betűzöm.
-Többé nem ismerlek.-suttogom.
Hátat fordítok és szaladni kezdek. Észre sem vettem hogy idő közben esni kezdett. Nem tudom hová tartok.

Miért kellett feltűnnie?
Mindent tönkre tett..
Biztos hogy ez volt a célja.
Tönkretesz engem..
Eleget szenvedtem már miatta.
Már nincs erőm küzdeni a rossz ellen.
Jöjjön csak!
Legyen aminek lennie kell.

-Hallod. Gyere várlak.-ordítom el magam az út közepén.
Egy kocsi hatalmas erővel csapódik belém. A földre zuhanok és minden homályossá válik körülöttem. Szemeim lecsukom és kettesben maradok a gondolataimmal.

Nem halhatok meg.
Hisz vérfarkas vagyok.
Nyoma marad.
Érzem összetört bordáim.
Vérző oldalam és fejem,
De mégsem érzek fájdalmat.
Nem fájdalomból érzem ezeket.
Megkönnyebültem.
Ahogy a vér kiszivárog testemből.
Megnyugszom.
Nincs miért aggódnom.
Nem halok meg.
Csak ,,össze vagyok zárva'' a gondolataimmal.
Ami talán szőrnyűbb kín, mint a halál.
Mindenkiben nyomott hagytak az elmúlt időszak történései, de leginkább bennem.
Régen más voltam.
Egy életvidám és kitartó lány, mára ez eltűnt, de ezt senki nem tudja.
Nem mutatom, mindent úgy csinálok mint eddig.
Szemrebbenés nélkül hazudok mindenkinek.
Nem elveszítem őket, hanem eltaszítom.
Magam mellől üldözöm el azokat akik fontosak számomra.
Így akarom megvédeni őket magamtól.
Szeretem őket, de nem akarok bántani senkit.
Nem akarom hogy boldogtalanok legyenek miattam...
Eltaszítom őket most hogy ne vegyék észre hiányom később.
Tudják hogy valami nincs rendben, de betudják annak hogy most dolgozom fel a múltat.
A vakuemlék olyan pillanat amire évekkel később is pontosan emlékszel.
Minden apró mozdulatra, gondolatra ami akkor történt.
Egészen hátborzongató amikor hirtelen beugrik valami rossz emlék.
Biztosan vannak jó pillanatok is.
Csak sajnos én egyre sem emlékszem.
Kéne?
Valószínűleg, de én nem is akarok emlékezni rá.
Már nem változtat semmin.
Én már ilyen maradok.
Nincs kedvem mosolyogni.
Minden arcomra erőltetett mosoly egy kín.
Belefáradtam.
Belefáradtam abba hogy minden nap egy álarcot viselve éljek.
Nincs se kedvem sem erőm több.
Lehet nem megyek egyetemre, inkább beállok dolgozni.
Persze Kaliforniába, jobb lesz ha oda költözöm és megpróbálom elfelejteni a múltat...
Bár el tudnám felejteni, már rég megtettem volna.
Mondjuk.
Ha nem történt volna meg, most nem lennék az aki vagyok.
Más jóságot nem látok benne.
Isten a legnehezebb csatákat,
a legjobb harcosoknak adja.
Szerinte én erős vagyok.
Chh.
Ezt ő sem gondolja komolyan.
Van aki hisz benne, én személy szerint nem.
Régen hittem benne, de becsapott.
Így feladtam.
Hát igen sosem a kitartásomról voltam híres.
Már fáj gondolkodni is.
Önmarcangolás.
A depresszió egyik jele.
De van még egy pár.
Az öngyílkos gondolatok.
Étkezési zavar.
Fizikai fájdalom okozása.
Bezárkózottság.
Alvászavar.
Érdeklődés elvesztése a dolgok iránt.
És sok más.
Vannak rá antidepresszánsnak nevezett gyógyszerek.
Telenyomom magam gyógyszerrel csak hogy ne legyek depressziós.
És pár hónap/év múlva elpatkolok.
Csak azért mert kikészült a szervezetem a sok gyógyszertől.
Mi értelme?
Mi értelme húzni az időt?
Ha egy mélyebb vágás a csuklódon és vége a szenvedésnek.
Vagy leugrasz egy hídról.
Egy bérház tetejéről.
Olyan sok módszer van rá.
Oly sokan nem teszik meg akik mondják, csak azért mert belül valahol mélyen még élni akarnak.
Én nem akarok.
Én csak szimplán nem tudok meghalni olyan könnyen.
Régen megkérdezték tőlünk hogy hogy látjuk magunkat.
Mindenki egy regényt mesélt.
Én csak megrántottam a vállam.
Szívem szerint rávágtam volna hogy holtan, de akkor magyarázkodnozm kellet volna.
És már ahhoz is túl fáradt vagyok.

Lassan nyitom ki szemeim. Retinám kisül a vakító fehérség miatt. A családom és barátaim körülöttem ülnek. Mind beszélnek hozzám valamit, de én nem válaszolok. Nincs mit mondanom. Nem akarok bármit is mondani. Nem tartom értelmét.