Elrabolva ✔

31. Rész.

,,-Mi történt? -kérdeztem izgatottan

-Valaki látta a városban a szüleidet.,,

-Hogy micsoda? -akadtam ki teljesen

-Bizony ám. Siessünk, hátha tényleg ők voltak azok!

Seperc alatt összepakoltunk, és már indultunk is vissza. Többet zötykölődtünk, de hamarabb kiértünk a főútra. Ott még annál is gyorsabban vezetett Jack.

Mikor visszaértünk én kipattantam a kocsiból, és szaladtam be. Jack jött mögöttem lemaradva. Amikor benyitottam a házba viszonylag nagy csend fogadott. Bementem az első ajtón ami a nappali volt. Ott ültek páran, az érkezésemre mindenki felnézett.

-Itt vannak? -kérdeztem köszönés helyett.

Az egyik srác megrázta a fejét.

-Még nem.

Kifújtam az addig benntartott levegőt. Jack is befutott. Mielőtt kérdezni tudott volna, közbevágtam.

-Még nincsenek itt.

-Ó...

Csöndesen leültünk a többiek közé. A tv mint valami aláfestő, halkan zümmögött. Majd betoppant David is.

-Ó sziasztok! Na milyen volt? -kérdezte vigyorogva a délutánra gondolva

-Nagyon jó -válaszoltam neki mosolyogva, majd közelebb bújtam Jackhez.

A nappali egy idő után kezdett kiürülni, pedig még nem volt késő. Én el is aludhattam egy kicsit, mert Jack szuszogása és kezének körkörös mozgása keltett fel. Ő már félig elaludt. A tv hangosabban ment, páran azt nézték. Valami akciófilm ment benne. Felnéztem Jackre aki lustán lemosolygott rám.
Csendben néztük tovább a filmet. Majd a bejárati ajtó csapódott. Beszélgetés. Nevetés. Mi a fene? Jack is hegyezni kezdte a fülét. Lekapcsolták a tvt. Felkelt, amikor kinyitódott a nappali ajtaja. Én is felálltam. Félig mögé bújva néztem, hogy ki az. Egy magas, kissé őszülő férfi lépett be az ajtón. Ahogy a szemébe néztem a saját szememmel nézett rám vissza. Barna, átható. Mögötte egy jóval alacsonyabb apró vékony nő jött be. Haja megszólalásig hasonlított az enyémre. Igaz neki is már egy két ősz tincs keveredett sötétszőke hajába, meg göndörebb volt az enyémnél, de igen. Le sem tagadhatnám, hogy ők a szüleim. Jack azonnal odalépett hozzájuk, és jó szorosan megölelgette őket. Én csendesen, könnyes szemmel néztem őket. Apám felnézett Jack öleléséből és összetalálkozott a tekintetünk. Közelebb léptem hozzájuk. Apa elszakadt Jacktől és odalépett hozzám. Kissé lehajolt, hogy rendesen megölelhessem. Beborultam a nyakába és mégkeservesebbem kezdtem el sírni. Másodpercekig, percekig állhattunk ott, nem vettem figyelembe. Nehezen elszakadtam tőle, és odaléptem édesanyámhoz is. Hitetlenledve ölelgettük egymást. Majd egy kis idő múlva megszólalt apu.

-Gyönyörű vagy kislányom! Megkaptad a levelet? És hol van az a rakoncátlan testvéred?

-Megtaláltam igen. Szerintem meghallotta hogy róla beszélünk -mutattam az éppen betoppanó Edre

-Anya, apa! -kiált fel a bátyám szüleinket meglátva. Odarohant hozzájuk, és szinte leteperte őket.

Ők is ölelkeztek egy darabig, míg én beálltam Jack mellé. Ő lazán átfogta a derekam, így néztem tovább ölelkező családtagjaimat. Egy kis idő után, szépen lassan lecsendesedett minden, és anyuék elkezdtek mesélni. Mindenről. Hogy hol voltak, meddig, mit csináltak, és hogy most mit fogunk csinálni.

-Tíz perc múlva itt lesz egy kis segítség. Összepakoltok, és tudjuk hol az ellenség főhadiszállása.

-Hogymi?? -kérdezte meglepetten Jack.

-Igen bizony. Ma este véget vetünk minden rossznak! -kiáltott fel édesanyám.

Boldogan szorítottam meg Jack kezét.

-Én is jövök -jelentettem ki

-Nem nem! -váltott át mosolygósból dühösbe Jack -Nem engedem. Mi van ha valami bajod esik??

-Légyszi! Akkor csak a kocsiba maradok. Naaa -kérleltem kiskutya szemekkel

Forgatva a szemeit bólintott én meg ugrándozva szaladtam fel átöltözni.

Pontosan 10 perc múlva megjött az a ,,kis,, segítség. Ami sok volt. Szétosztódtunk két részre. Páran ittmaradtak, vigyázni, meg innen irányitani, de többen szálltunk ma kocsikba. 20 perc alatt ott voltunk pár utcával előttük. Én átszálltam a kocsiban maradt irányítók közé. Az első negyed órában nem történt semmi izgalmas. Kerülgették az épületet a megfelelő helyeket megtalálták a bejutáshoz. Majd hirtelen az előttem ülő srác belebeszélt egy mikrofonba.

-Most!

Ekkor gondolom mindenki megindult befelé. Mivel a hackerünk abban a pillanatban kapcsolta ki a biztonsági rendszert (a kamerákkal együtt) senki nem sejtett semmit. Én tökéletesen ráláttam mindenre, mivel a monitorok amik közt ültünk, a helység különböző helyeit mutatta.

Már majdnem minden porig égett és eltűnt, amikor megakadt a szemem egy képernyőn. Lala be volt szorulva két nagyobb betondarab közé. Próbált felmászni, de segítség nélkül bent ragadt volna. Megböktem az irányító srác vállát, és rámutattam Lalára. Bólintott egyet majd beleszólt a mikrofonba, hogy hol van.
Davidet láttam meg először. Odarohant és felpattant. Nyúlt Lala kezéért, de megcsúszott. A szám elé kaptam a kezem. Mégjobban lejjebb csúszott. Nem bírta megtartani magát, így lebuckázott Lala mellé. Fölöttük egyre jobban repedt a fal. Jack odaért, de ő jobban vigyázott. Felmászott, de késő volt. A fal föntről leomlott. Beborította mindkettejüket. Jack mire felért, csak romokat látott. Én könnyes szemmel tettem a kezem a képernyőre. A többiek mindenfelé elnéztek.

-Vigyázzatok egymásra -suttogtam halkan

Jack megrázta a fejét, és lejött. Elfordítottam a fejem. Még nem sírhatok. Ki kell bírnom.

Amikor Jackék már a közelben voltak, kipattantam a kocsiból és azonnal a karjai közé vetettem magam. Keserves sírásba kezdtem. Halkan zokogtam, miközben ő is sírva simogatta a fejem.

-Sss. Nekem is fognak hiányozni -suttogta elcsukló hanggal a hajamba

Letörten tértünk vissza a házba. Páran örültek, hogy vége, de mi egy kicsit gyászoltuk Davidéket.
Lefekvés előtt Jack belesugott pár szót a fülembe:

-Vége van. Nyugodtan szerethetlek. Végre.

Sziasztook. Már csak egy epilógus, és egy írói utószó van vissza, amit még ma ki fogok rakni💕