Love is never easy

15. fejezet

Ádám

Emma a folyosón állt és szaporán vette a levegőt, a kiborulás szélén volt. Nem vette észre, amikor kijöttem utána, így amikor hozzáértem, ijedten rezzent össze. Mielőtt még bármit mondhatott volna, magamhoz húztam, majd megcsókoltam. Először nem viszonozta, ám egy idő után nem tudott ellenállni és a nyakamat átölelve csókolt vissza.

- Ádám, ezt nem szabad...-vált el tőlem percekkel később, amikor már mindketten kifogytunk a levegőből.

- Miért, Emma? Nincsen senkim, és Rékától tudom, hogy neked sincs. Akkor mégis mi a fene állhatna közénk?-emeltem fel a hangom elkeseredettségemben.

- Ádám, szerinted miért volt előttünk ennyi akadály? Mert szerintem azért, mert egyszerűen nem lehetünk együtt. A francba is, hiszen te akárkit megkaphatnál!

- És mi van, ha én csak téged akarlak? Hajlandó lennék bármit feladni érted, hát nem érted?

- De, értem, és pont ezért mondom azt, hogy nekünk nem szabad együtt lennünk. Én csak ártok a karrierednek. Nem vagyok modell, sem az a tipikus focistabarátnő. Én csak egy egyszerű lány vagyok. Nem idevaló.

- És értem sem lennél képes megpróbálni? Ennyit sem jelentek neked? Tudod, mit? Ha valóban így van, akkor hagyjuk is békén egymást! Azt hittem, végre találtam valakit, aki nem a bankszámlám miatt szeret, erre az első akadálynál feladod! De most véglegesen elveszítettél!

Visszamentem a terembe, majd ismét Storckra tekintettem. Nem fogtam fel, amit mond, de nem is érdekelt. Most nem szabad Emmára koncentrálnom, a csapat a legfontosabb.

Emma

Az ominózus beszélgetés után csak akkor láttam Ádámot, amikor a doktornő éppen vele beszélgetett. Én csupán jegyzetelgettem mellette, néha pedig felnéztem, de a focista még csak rám sem nézett. Elcsesztem, piszkosul elcsesztem, de már nem tudtam visszacsinálni. És talán így volt a legjobb. A fiúk jól teljesítettek, ennek köszönhetően Svájc, illetve Feröer ellen is behúzták a meccseket, az én munkám pedig véget ért Telkiben. A doktornő elégedett volt a teljesítményemmel, így az edzőtábor után már teljes értékű munkatársként dolgozhattam mellette.

Mindeközben a szezon is kezdetét vette, így nagy erőkkel vetettem bele magam az edzésekbe és a mérkőzésekbe. Nem teljesítettem jól, és ezt az edzőm is észrevette, de nem szólt semmit. Egy idő után már nem akartam a szeme elé kerülni, mert tudtam, hogy nem jó az, amit csinálok. Egyre fáradtabb voltam, miközben helyt kellett állnom az iskolában, a munkában és a csapatban is.

Egyik edzés után aztán az edző marasztalt, így én megálltam a palánk mellett, amíg a többiek elindultak zuhanyozni, illetve átöltözni.

- Emma, mostanában nem ismerek rád. Egyre rosszabb formát mutatsz, pedig az edzésmunkát tisztességgel elvégzed, sőt! Mégis, amikor arra kerülne a sor, hogy teljesíts, egyszerűen leblokkolsz. Ha ez továbbra is így folytatódik, a téli szünet után kénytelen leszek téged kitenni az első csapatból.

A dolog nem ért váratlanul, de szíven talált. Meg akartam mutatni, hogy igenis méltó vagyok arra, hogy játsszak. Erre pedig nem is volt jobb alkalom, mint a másnap esedékes meccsünk.

Az edzés után beszéltem anyáékkal, majd felhívtam Rékát.

- Nézd már, a tékozló lány visszatért!-szólt bele a telefonba a barátnőm nevetve.

- Tudom, tudom, mióta hazamentetek, nem hívtalak. És az már körülbelül egy hónapja volt. Szánom-bánom bűnömet, de egyszerűen el voltam havazva. Most viszont helyzet van!

- Na, erre vártam. Ádámkával van valami?-kérdezte, mire nekem összeszorult a torkom.

- Nem, vele végleg elszúrtam. Amúgy is, az újságok szerint valami modellel kavar most, szóval gyorsan túllépett rajtam.

- Tévedsz, drága barátnőm, nincs senkije, csak a pletykalapok szerint. Krisztián azt mondta, hogy nagyon padlón van. A hétvégén állítólag haza is ment, mert a csapata most két hétig nem játszik.

- Tényleg? Akkor Budapesten van?

- Ha minden igaz, akkor igen.

Réka

Miután letettük a telefont, azonnal Szalait hívtam.

- Réka, micsoda meglepetés!

- Hagyjuk a dolgokat, Ádika! Csak azért hívtalak, hogy holnap fogod magad és felvonszolod a segged az MTK csarnokához, és kibékülsz végre Emmával, mert mindketten csak szenvedtek itt nekem! És meg se próbálj nekem tiltakozni!

- Mikor?-kérdezte hatalmas sóhajjal, én pedig győztes mosollyal az arcomon diktáltam le neki a részleteket.

Emma

Másnap reggel hamar felkeltem, majd a csarnok felé vettem az irányt. Aznap kivételesen kettőtől volt meccsünk, nem pedig négytől. A sereghajtót fogadtuk, ettől függetlenül nem bízhattuk el magunkat, mert a bajnokságban minden megtörténhet, mi pedig nem veszíthettünk pontot, ha meg akartuk őrizni a pozíciónkat a tabellán.

Már a bemelegítésnél is éreztem, hogy valami történni fog, de nem foglalkoztam ezzel a megérzéssel, egyszerűen az izgalom számlájára írtam. Aztán elkezdődött a mérkőzés.

Sikerült ellépnünk néhány góllal. Bár én nem voltam benne a kezdőben, készen álltam arra, hogy bármelyik pillanatban be kell állnom. Tíz perc volt hátra az első félidőből, amikor a posztomon játszó Gerda cserét jelzett, ezért az edző elküldött engem melegíteni. Szokásomhoz híven a nézőteret kezdtem pásztázni, ám ekkor hirtelen ismerős alakkal akadt össze a tekintetem.

A korlát mögött Szalai Ádám állt, és engem fürkészett. A gyomrom jóleső bizsergésbe kezdett, miközben mosoly kúszott az arcomra. Nem tudtam, hogyan került oda, de őszintén szólva nem is igazán érdekelt. Néhány másodperc múlva beálltam, és a maradék öt percben a legjobbamat hoztam.

A félidőben az edző úgy döntött, hogy én folytatom a játékot, ugyanis Gerda fájlalta a lábát, mi pedig nem akartunk kockáztatni az esetleges sérüléssel. A pályára kiérve ismét megtaláltam a szememmel Ádámot, aki csak biccentett egyet mosolyogva, majd a bíró belefújt a sípjába, ezzel elindítva a játékrészt.

Irányítóként nem sokat kell lőnie az embernek, de én szerettem kihasználni az előttem adódó lehetőségeket. A második támadásnál betörtem két ember közé, és az idő mintha lelassult volna.

Az egyik lány az arcomon talált el, a másikat pedig nem láttam ugyan, de éles fájdalmat éreztem a jobb vállamban. Azonnal a földre estem, miközben kiabálások hallatszottak körülöttem, majd elnyelt a sötétség.