Love is never easy

1. fejezet

Balázs

A bíró lefújta a mérkőzést, én pedig tehetetlenül néztem magam elé. Kikaptunk. Ez önmagában még nem lenne akkora probléma, de a tény, hogy a vereséget Andorrától szenvedtük el, teljesen a padlóra küldött. Tudtam a meccs előtt, hogy nem lesz könnyű menet, főleg a sok fiatallal együtt, és az a dolog sem segített sokat, hogy az a néhány kulcsjátékos sem volt feltétlenül csúcsformában, akiknek egyébként már volt tapasztalata a válogatott keretein belül. Csalódottan néztem szembe a csapatommal, melynek én voltam a kapitánya, éppen ezért én voltam az első, akinek a dühös szurkolók felé kellett fordulnia.

Tisztában voltam vele, hogy megérdemeljük, amit kapunk, még akkor is, ha fájt, amiket mondtak rólunk. Bernd is odaért a kordonhoz és próbálta csitítani a szurkolóinkat, akik erre még hangosabban fütyültek, valamint mindenféle rigmusokat kiabáltak felénk. Bár a biztonsági emberek a kapu mögé tereltek, nem sokáig maradhattam ott.

- Vedd le a mezt! Vedd le a mezt!-kiabálták a lelátóról. Tudtam, ezt azért mondják, mert úgy érzik, nem vagyunk rá méltóak, hogy a címert a szívünk felett hordjuk. Abban a pillanatban én is teljesen így éreztem magam. Nem voltam méltó arra, hogy az a mez rajtam legyen. Nem úgy, mint egy évvel ezelőtt, amikor kisebb csodát tettünk és hősökké váltunk. Ez már nem az a csapat volt.

Hirtelen ötlettől vezérelve ismét a lelátó felé indultam, lerántottam magamról a mezt, és a tömegbe dobtam. A többiek néhány pillanatnyi megdöbbenés után követték a példámat, majd az öltöző felé vettük az irányt. A sort én zártam, és bár nem akartam, mégis hátrapillantottam. Nem kellett volna. A szurkolók visszadobálták a mezeket a pályára, nálam pedig szégyen, nem szégyen, majdnem eltörött a mécses.

Az öltözőben csend uralkodott, mindenki megtörten végezte a már rutinnak számító mozdulatsorokat. Gyors zuhanyzás után magamra kaptam a válogatott melegítőjét, miközben Storck belépett a helyiségbe.

- Balázs, kapd össze magad! Ma te adsz interjút!

Bólintottam. Tudtam, hogy ez lesz a dolgom. Hiszen én vagyok ennek a csapatnak a csapatkapitánya: ha nyerünk, nekem gratulálnak elsőnek, ha veszítünk, én kapom az első pofont. Nagy levegőt véve hagytam el az öltözőt, majd a média részére fenntartott folyosóra sétáltam. A riporter régi ismerősként köszöntött, már nem egy interjút készített velem korábban. Mellette egy szőke nő állt, aki a köztévénél dolgozott, szóval őt is láttam már azelőtt. Néhány sóhajtás után bele is kezdtünk a kellemetlen részbe.

- Azt, hogy ilyen gólt kapunk, meg... Kikaptunk Andorra ellen, tehát felesleges bármit mondanom. Levetették velünk a mezt! Egy éve ilyenkor a csúcson voltunk, most meg a pokolban vagyunk, úgyhogy... azt mondom, ez mindennek az alja. Én elnézést kérek mind a szurkolóktól, akik ide kijöttek, mind a tévénézőktől, akik szeretik a magyar labdarúgást, vállalom érte az én felelősségemet is, úgyhogy... nem is fogok itt sajnálkozni, nem kell senkit sajnálni. Én ezt tudom elmondani, ezt teljes szívemből érzem. Én itt voltam a végéig, ennyit tudok mondani. Ki is lehetett volna ebből szállni, most nagyon úgy nézett ki ez a dolog-mondtam csalódottan, kerülve a szemkontaktust, mert egyszerűen éreztem, hogy könnyek gyülekeznek a szememben.

- Ez mit jelent?-forszírozta tovább a riporter. Tudta nagyon jól, hogy van, amit nem mondhatok ki. Nem csak azért, mert azokból a szavakból a düh szólna, hanem mert van, amit nem a nyilvánosság előtt kell elrendezni.

- Semmit. Oké, hogy 15, 16, 17 évesekkel vagyunk, oké, hogy Andorra ellen, de erre nincs mentség. Nem mindig az van, ami éppen látszik. Persze, Dzsudzsák a hibás, nincsen semmi probléma, én ezt vállalom is. Én vagyok ennek a csapatnak a kapitánya. Tavaly is én voltam, amikor legelőször ki kellett menni, ünnepelni, most is én vagyok, akit legelőször kell ütni. Vállalom a következményeit.

- Mi történt ebben az egy évben? Pont egy éve volt az osztrák meccs...

- Nem tudom. Erről most nagyon nehéz beszélnem. Hülyeséget meg nem is akarok mondani, amiből bármi lehet. Egyelőre csak annyit tudok mondani, hogy erre nincsenek szavak, erre nincsen bocsánat.

- Akkor azt mondd, Balázs, hogy ezek után hogyan tovább!-kérdezi most a riporternő.-Csapatkapitányként neked kell most összerántanod a társaságot. Oké, hogy most lesz egy nagyobb szünet...

- Nem tudom, hogy hol kezdjem. Nem volt ilyen még soha a pályafutásom során. Ráadásul most egy picit egyedül is vagyok. Nem azért, hogy kellene bárki is, aki megvédjen, de nincsen se egy Gerzson, se egy Priska, se egy Szala, se egy olyan, aki átérzi, mit jelent az, hogy válogatott, és mi az, hogy megfelelni a szurkolóknak. Nagyon sok mindent tudnék most mondani, de ebbe most nem fogok belemenni.-Már éreztem, hogy nem sokáig tudom tartani magam. Egyszerűen elszakadt a cérna nálam, főleg miután ismét a férfi vette át a szót.

- Tiszta könny a szemed.

És ekkor tört ki belőlem az este összes keserűsége.

- Azért, mert ez engem érdekel, tudod. És most is csak azt hallom, hogy Dzsudzsák az arab, Dzsudzsák a pénzéhes. És nem hiszem, hogy nem mentem ezen a meccsen, és nem próbálkoztam, és nem tettem meg legalább annyit, hogy ne kapjunk ki. De itt most valami nagyon nincs rendjén. Sem a csapatban, sem a hozzáállásban.

- Hozzáállás?

- Ha normálisan álltunk volna ehhez a mérkőzéshez, és mindenki a tudását hozza ki, akkor nem hiszem, hogy 1-0-ra kikapunk. Igazából ennyi. Akkor azt mondom, hogy fejben nem voltunk itt, vagy nem tudom. El tudod képzelni, hogy mi ettől az Andorrától kikapunk úgy, hogy...

- Nem, én arra gondoltam, hogy tegnap azt mondtad, minél előbb szerezzük meg a vezetést...

- Így van, de meg is volt a lehetőségünk. Aztán totyogunk, átvesszük, nem vesszük a labdát. Erre nem tudok mit mondani. Az enyémet megfogja, az egyik mellément, a másikat belerúgom, vagy beleütöttek, mikor kiugrottam. Nem tudok mit mondani. Csak azt tudom, amit jelen pillanatban érzek.

- Elengedünk, köszönjük, Balázs!

Immáron megállíthatatlanul csorogtak a könnyek az arcomon. Bevágtam a táskámat a busz aljába, majd leültem egy olyan helyre, ahol még senki nem volt, és a gondolataimba temetkeztem. Csalódott voltam, de ahogyan végignéztem a megtört arcokon, a többiek sem éltek át felhőtlen pillanatokat. Nem tudtam rájuk haragudni, hiszen a legtöbben azt sem tudták, mit jelent ez az egész. Mármint válogatottnak lenni.