Love is never easy

4. fejezet

Emma

Megvettem a jegyemet, majd a vonathoz mentem, és bepakoltam egy üres kabinba. Gyorsan készítettem egy szelfit, amit az Instagramra töltöttem fel. Privát fiókom volt, bár egy-két nagyobb rajongón kívül egyébként sem nagyon akartak ismeretlenek követni engem. Miután a fotó megjelent az adatlapomon, egy kicsit belenéztem az általam követett emberek képeibe is. A tegnap estéhez hasonlóan most is rengeteg csalódott bejegyzéssel találkoztam, akárcsak a Facebook felületén. Én is csalódott voltam, de az a hangnem, amelyet egy-két kommentelő megengedett magának, az kiverte nálam a biztosítékot.

Hirtelen ötlettől vezérelve ránéztem a csapatkapitány, Dzsudzsák profiljára, ahol ugyan egy két héttel ezelőtti kép volt a legfrissebb, a hozzászólásokra kattintva azonban záporoztak a negatív kommentek. Nem értem az embereket. Nem elég, hogy szerencsétlenek átélték ezt a borzalmat, de még el is mélyítik bennük ezeket az érzéseket.

A híreket végigböngészve ráakadtam egy videóra is, amelyen a csapatkapitány könnyek között adott interjút, közvetlenül a meccs után. Át tudtam érezni a helyzetét, hiszen én is voltam már így.

Talán tizenöt lehettem, amikor a saját csapatom tagjai megválasztottak kapitányuknak. Abban a szezonban még otthon játszottam, az volt az utolsó. A szezon végső meccsét játszottuk, a sereghajtó ellen. A meccs ettől függetlenül komoly téttel bírt, hiszen csak győzelem esetén nyerhettük meg a bajnokságot. Nem tudom, mi történt akkor velem, egyszerűen nem ment a játék, ahogyan a csapatnak sem. A szurkolók egyszerűen nem értették a történéseket, hiszen már mindenki a nyakában érezte az érmet, de mégsem sikerült. Nem volt valami szép búcsú, az biztos. Főként úgy, hogy a lányok úgy gondolták, már félig az új csapatomban éreztem magam, ezért nem is érdekelt a sorsuk. Éppen ezért abból a korszakból egyedül Réka maradt meg mellettem, aki tudta, hogy a szívem mélyén ez hatalmas megrázkódtatás volt nekem.

Kicsordult egy könnycsepp, miután megnéztem a videót. Nem tudtam, hogy mindez csak színjáték-e, de engem teljesen meggyőzött. Hiszen mit mondhatna valaki, aki megpróbál teljesíteni, de egyszerűen nem megy neki? A csapatsportok legnagyobb előnye ugyanaz, ami egyben a legnagyobb hátránya is: ha a többieknek jól megy, az a te teljesítményedet is javíthatja, ha viszont rossz napot fogtok ki, az sokszor az egész csapatra jellemző.

Mindeközben a kabinba egy idős házaspár is belépett, így letöröltem a könnycseppet, és a telefonomat bámulva gondolkodtam. Ismét feloldottam a képernyőzárat, majd az Instagramot nyitottam meg, megkerestem Balázs profilját és pötyögni kezdtem. Nem akartam semmit elérni ezzel, csak kiírni, ami bennem volt, de végül egy elég hosszú üzenet született.

Kedves Balázs! Gondolom, ezer meg egy levelet kaptál az elmúlt néhány órában, és igazából nem is tudom, hogy én most miért írok neked, hiszen egyáltalán nem szoktam ilyet csinálni. Nem láttam a tegnapi meccset, de rengeteg videót és cikket néztem végig. Hogy csalódtam-e? Szerintem erre te is tudod a választ. Hogy ettől kevésbé szurkolok-e nektek? Nem, talán még az eddigieknél is jobban. Őszintén szólva, elértétek az EB alatt, hogy elkezdjek hinni a magyar fociban. Viszont amit mostanában látok, az egyáltalán nem az, amit egy éve láttam. Visszaadtátok a hitet a szurkolóknak, aztán ez történik. Sportolóként tisztában vagyok vele, hogy vannak mélypontok, én csak egyet kérek tőled. Mint kapitány, ne add fel, szedd össze a csapatot és értesd meg velük, hogy a címeres mez kiváltság, és nem a pénzért mennek fel játszani a pályára. A nyilatkozatodból kiindulva, te ezzel pontosan tisztában vagy. Remélem legközelebb, amikor látom egy meccseteket, az eredménytől függetlenül büszke tudok lenni rátok. Ne adjátok fel, mutassátok meg az országnak, hogy ennél ti jobbak vagytok. Egy szurkoló

Elküldtem, innen már nincs visszaút. A telefont a táskámba csúsztatva egy könyvet vettem elő, majd az út hátralevő részében belemerültem az olvasásba. A vonat szélsebesen száguldott az alföldi kisváros felé, amelyet még mindig az otthonomnak tartottam, attól függetlenül, hogy gyakorlatilag már öt éve Budapesten éltem.

A vonatról leugorva a szüleimmel találom szembe magam. Anya szorosan ölelt át, míg apa átvette a csomagjaimat, majd ő is egy puszival köszöntött.

- Kislányom, olyan régen nem láttunk! Hogy sikerült a mai vizsga?-kérdezte anya, akinek a szemében egy-két könnycsepp is megjelent. Hiába 21 éves az ember, az anyukájának mindig csak a kislánya marad. Ez már csak így működik.

- Ötöst kaptam, a tanár pedig külön megdicsért. Nagyon örültem neki, mert ő az egyik legszigorúbb a karon, de egyszerűen nem tudott más jegyet adni.

Anyáékkal bepakoltunk a kocsiba, majd hazafelé vettük az irányt, ahol a terített asztal ellenére azonnal a szobámba mentem, és lepihentem néhány órára. Este kilenckor ébredtem arra, hogy a telefonom folyamatosan rezeg. Még elalvás előtt vettem le róla a hangot.

A hívás Rékától érkezett. Furán néztem a készüléket, hiszen barátnőm nem szokott ilyen sűrűn hívni, csak ha valami nincsen rendben vagy valami hatalmas dolog történt.

- Te írtál Dzsudzsák Balázsnak?-Naná, hogy majdnem kiszakadt a dobhártyám! Komolyan, megtanulhatna köszönni ez a lány!

- Réka, először nyugodj le, és úgy kezdj bele a mondanivalódba!

- Oké, szóval Krisz most kérdezte, hogy te vagy-e az a Sóvári Emma, aki üzent Balázsnak, vagy valaki más. Mert a srác most az egész csapaton belül téged keres. Állítólag nem válaszoltál az üzenetére.

Ez nem lehet igaz! A fenébe! Én ezt nem akartam! Már megint mibe keveredtem? Egyszerűen csak kedves akartam lenni, úgy voltam vele, hogy el sem olvassa.

- Em, ott vagy még?

- Igen. Csak sokk ért.

- Szóval tényleg te voltál? Na, végre!-Nagyon meglepett az utolsó mondat. Na, végre?

- Ezt meg hogy értsem?

- Ugyan, Emi, tudjuk, hogy nem vagy az a bátor típus bizonyos esetekben. Most meg írsz a válogatott csapatkapitányának, ami miatt az egész csapat téged keres. Zseniális vagy, barátnőm!

Én ennyire nem osztottam a lelkesedését. Mégis mi a fenét műveltem?!

- Réka, ugye nem mondtatok neki semmit?-kérdeztem, bár tudtam, bízhatok a barátnőmben.

- Természetesen nem. Bár nem értem, miért lenne ez akkora baj?

- Azért, mert én nem akarok ezekkel az emberekkel kapcsolatba kerülni. Jó nekem így, hogy szurkolóként nézhetem őket, de semmi többre nem vágyom. Krisztián még rendben is van, ő mégiscsak a barátod, meg aranyos is, de a többiek? Ki tudja, mit akarnának tőlem!

- Szerinted mégis mit? Emma, ők is emberből vannak! Legalább olvasd el, amit Balázs írt neked, jó?

- Persze. Most viszont megyek. Majd hívlak. Puszi nektek!

A válaszát meg sem várva lecsaptam a készüléket. Vettem egy mély levegőt, majd az ablakhoz sétáltam és kinyitottam. Mégis hogy a francba tudok mindig ilyen helyzetekbe belekerülni?!