Love is never easy

19. fejezet

Emma

Az elmúlt két hétben szerencsére mindenki segített, hogy elfoglaljam magam. Ádámmal rendszeresen beszéltem. Örültem, hogy ismét jól ment neki a játék, a legutóbbi meccsén be is talált. A szakdolgozatom már az utolsó szakaszába lépett, így azzal már nem volt sok munka, viszont a doktornő egyre több feladatot bízott rám. Emellett kontrollon is voltam, a vállam szépen gyógyult, a következő héttől pedig elkezdhettem a gyógytornát is, a kötést csütörtökön vették le, miután Ádám visszament Heidelbergbe. Hálás voltam neki, hogy erre a néhány napra is hazautazott, és mindezt csak miattam.

Ettől függetlenül nagyon ideges voltam, hiszen Ádám azt is elmondta, hogy a családja meghívott hozzájuk vacsorára, én pedig nem igazán tudtam, hogy mit fognak hozzám szólni. Hiszen én csupán egy egyszerű vidéki lány voltam, egy félkész diplomával és egy karriernek aligha mondható kézilabdás múlttal. Mindenesetre szerettem volna minél jobb benyomást tenni a szüleire és a két testvérére.

A vacsorát aznapra szervezték, amikor Ádám hazaért, így mielőtt kimentem érte a reptérre, gyorsan csináltam egy kis tiramisut, és sütöttem gyömbéres kekszet, ami az egyik specialitásom. A focista lakása egyfajta főhadiszállásommá vált, annak ellenére is, hogy eleinte nem akartam ezt, hiszen nem akartam úgy tűnni, mint aki csak kihasználja őt. Viszont az első este olyan jó érzéssel töltött el, hogy éreztem az illatát a párnán, hogy egyszerűen nem tudtam nem nála aludni.

A reptér várójában álltam, a gép éppen akkor szállt le, amikor megérkeztem a helyiségbe. Tudtam, hogy nem két perc odaérni, mégis türelmetlenül álltam a többi hozzátartozóval együtt. Néhány perc múlva meg is láttam Ádámot, aki magassága miatt nagyon könnyen felismerhető volt a tömegben. Azonnal a nyakába vetettem magam, majd hatalmas csókot adtam neki, miközben ő eldobta a bőröndjét és szorosan átölelt.

- Na, mi az, talán hiányoztam?-nézett rám azzal a hihetetlenül vakító mosolyával. Én csak a vállába fúrtam a fejem, mire kaptam egy puszit a hajamba. Összeszedte a bőröndjét, majd az autója felé indultunk, amit én hoztam ki neki. Bár már három éve megszereztem a jogosítványt, gyakorlatilag sosem használtam, hiszen valaki mindig fuvarozott, nekem egyébként sem volt pénzem saját kocsira, a szüleimét pedig nem igazán akartam vezetni, nekik is szükségük volt rá a mindennapjaikhoz.

Visszafelé szerencsére már Ádám vezetett. Megkértem rá, hogy álljunk meg a lakásomnál, hiszen az estére kikészített ruhát nem vittem át hozzá.

- Mit fogsz felvenni a vacsorára?-kérdezte, hiszen én nagyon titokzatos voltam ezzel kapcsolatban. Mivel mégis egy családi vacsorára megyünk, így egy elegáns, de nem túlzó, térdig érő ruhát választottam, a halványrózsaszín anyag több rétegben simult a testemre, a derekánál egy masnival volt átkötve, az ujját pedig csipke borította. Beleraktam a ruhazsákba, majd egy táskába pakoltam a hajvasalómat és a sminkemet, aztán elindultam kifelé.

- Meglepetés-válaszoltam az előbb feltett kérdésre, mire Ádám csak felhúzta a szemöldökét.-Ne csináld ezt, mert ráncos lesz a homlokod. Majd megtudod, mit szeretnék felvenni, körülbelül egy órát kell rá várnod.

Megadóan bólintott, bár láttam rajta, hogy tiltakozni akar. Nem sokkal később megérkeztünk hozzá, én pedig azonnal a fürdő felé vettem az irányt.

- Az asztalon külön hagytam neked kóstolót a süteményekből, azokból ehetsz nyugodtan.

Ezzel bevonultam zuhanyozni. Fél óra múlva teljesen felöltözve léptem ki, Ádám pedig egy szál alsóban várta, hogy ő is megfürödhessen. Hajamat laza kontyba fogtam, csak egy picit sminkeltem ki magam, a focista azonban teljesen lefagyott, ahogy felém nézett. Néhány másodperc döbbent csend után aztán odasétált hozzám, majd éhesen tapadt az ajkaimra.

- Gyönyörű vagy-súgta az ajkamra, mire én elpirultam.

- Nem is, de azért köszönöm. Viszont most nyomás zuhanyozni, különben sosem leszünk készen!

Körülbelül 25 perc múlva sikerült is elindulnunk Ádámtól, aki egy fekete farmert és egy fehér inget vett fel sportcipővel. Hanyag elegancia. A süteményeket a kocsiba rakva vettük az irányt a belváros felé, amely már teljes pompájában ki lett világítva, így az ablakon kibámulva próbáltam a tájra koncentrálni az estével kapcsolatos félelmeim helyett.

- Minden rendben lesz-mondta Ádám, aki minden bizonnyal észrevette, hogy nem igazán vagyok nyugodt. Csak egy halvány mosollyal válaszoltam, majd nem sokkal később meg is érkeztünk. A város másik végéig kellett utaznunk, ahol egy hatalmas családi ház előtt álltunk meg.

- Készen állsz?-kérdezte a focista, én pedig bólintottam, majd a kezét fogva elindultunk a bejárat felé. Az ajtó kinyílt, én pedig megszeppenve léptem be a fényűző nappaliba.-Anya, megérkeztünk.

Egy 50-es évei elején járó nő lépett elő abból az irányból, amerre az étkezőt sejtettem. Elégedetten konstatáltam, hogy nem öltöztem alul vagy túl az eseményt, legalábbis Ádám anyukájához viszonyítva.

- Kicsim, de jó végre látni téged-szaladt azonnal Ádámhoz, akit nagy öleléssel és két puszival köszöntött, majd hozzám fordult, ám arcán már nem ugyanaz az öröm tükröződött, mint az előbb. Kimért hangon mutatkozott be nekem.-Szalainé Dömök Anna.

- Örvendek, Sóvári Emma-nyújtottam ki a kezemet, amit csak néhány pillanat habozás után fogadott el. Remek, ez az este is jól indult. Ezután sorban bemutatkoztam a család többi tagjának is, akik viszont látszólag örültek nekem. A süteményeket a konyhába vittük, majd az asztalhoz ültünk.

A vacsora valami fenséges volt. Miután mindannyian befejeztük, és a férfiak megdicsérték a süteményemet, segítettem elpakolni Ádám anyukájának, aki még mindig szúrós tekintettel nézett rám. Dolgunk végeztével mi is csatlakoztunk a nappaliban lévő társasághoz, akik éppen a focista valamelyik meccséről beszéltek. Én Ádám mellé ültem le, az anyukája pedig egyenesen velem szembe. A fiúk társalgását hamar félbe is szakította, felém irányítva a többiek figyelmét is.

- Emma, te mit is dolgozol?

- Februárban fejezem be az egyetemet, illetve mellette már sikerült állást találnom sportpszichológusként, Dr. Bedő Kláránál dolgozom, immáron főállásban. Az egy hónappal ezelőtti sérülésemig pedig kézilabdáztam, de ezt most egyelőre hanyagolnom kell-húztam el a számat, mire Ádám apukája és testvérei is szomorúan bólogatni kezdtek.

- Ez érdekes. Ezek szerint a válogatottal is dolgoztál már a doktornő mellett. Mondd csak, hány focistát sikerült eddig behálóznod?-kérdezte ismét Ádám anyukája, nekem pedig majdnem a torkomon akadt a sütemény...