Love is never easy

22. fejezet

Emma

A tegnapi nap után nem sok erőt éreztem magamban, főleg a hajnali kiborulásomat követően. Ádám anyukája leépítette az egyébként sem túlságosan nagy önbizalmamat. Ádi viszont a legjobb, akit el tudok képzelni! Nem elég, hogy tegnap kiállt értem az édesanyjával szemben, de mindenben lesi a kívánságaimat és tekintettel van arra, hogy elég tapasztalatlan vagyok a kapcsolatok terén.

Az aznapi sokadik kiborulásomat követően a már hóval borított Budai Várba mentünk. Ádám autójával indultunk el, majd egy idő után gyalog folytattuk utunkat. Kézen fogva vezetett fel a lépcsőkön, majd a derekamat átölelve állt mögém a Várnál, és így csodáltuk az alattunk elterülő várost.

Mikor már kezdett kicsit hűvösebb lenni, vettünk forralt bort és kürtős kalácsot, amit hatalmas nevetések között fogyasztottunk el, ugyanis Ádám olyan volt, mint egy nagy gyerek, én pedig partner voltam a bolondozásban. Már sötétedett, amikor az autóhoz sétáltunk.

- Éhes vagy?-kérdezte tőlem, miközben kinyitotta előttem az anyósülés felőli ajtót.

- Egy kicsit, de ha nem gond, most nem szeretnék étterembe menni.-Bólintott, bár láttam, hogy furcsállja a dolgot. Nos, igen, volt bennem egy olyan érzés, hogy jobb kerülni a nyilvánosságot, akkor is, ha ő fel szeretné vállalni a kapcsolatunkat.

Némán kocsikáztunk a külváros felé, én pedig valamikor álomba szenderülhettem, mert már csak arra eszméltem, hogy Ádám kivesz az autóból. Szorosan hozzábújva szívtam magamba az illatát, majd a nappaliba érve letett, én pedig levettem a kabátomat, és kézmosás, illetve átöltözés után elkezdtem főzéshez készülődni.

- Mi finomat csinálsz?-kérdezte, már a derekamat ölelve.

- Zöldséges tészta lesz, szereted?-Bólintott, én pedig neki is álltam összevágni a hozzávalókat. Ádám addig feltette a vizet forralni, majd beleöntötte a tésztát. Láttam rajta, hogy szeretne kérdezni valamit, de annyira elmerültem a munkában, hogy nem igazán adtam neki alkalmat erre.

A vacsora nagyon finomra sikeredett, főleg úgy, hogy Ádám is sokat segített benne. Miután lepakoltam az asztalról és elmosogattam, a focista kivett két poharat a szekrényből és egy üveg bort a hűtőből, amelyet még én vettem a bevásárlás alkalmával. A hajamat újra felcopfoztam, mert időközben teljesen szétbomlott, majd a nappaliban lévő kanapéra ültem. Nemsokára Ádám is követett, kezében a két teletöltött pohárral.

- Mit ünneplünk?-kérdeztem mosolyogva.

- Csak hogy ilyen aranyos vagy hozzám-mondta, majd gyengéd csókot adott a számra.-Remélem, tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz-nézett mélyen a szemembe.

- Mire gondolsz?-tettettem a tudatlant.

- Miért nem szerettél volna étterembe menni? És az igazat mondd, kérlek, ne kertelj!

Néhány pillanatig néma csendben ültünk. Számomra nagyon kínos volt a dolog, ő pedig türelmesen várt arra, hogy mit is válaszolok.

- Oké, de ne akadj ki! Tudom, hogy neked már természetes az, hogy felhajtás van körülötted, de nekem ez nagyon furcsa, és idő kell, ameddig megszokom. A Várban is mindenki minket nézett, és még mutogattak is. Ne értsd félre, szeretek veled lenni, csak néha azt érzem, erre a legjobb megoldás, ha itthon maradunk, kettesben.

Félve néztem Ádámra, aki egy pillanatig értetlenül nézett rám, majd elmosolyodott.

- Miért akadnék ki, te kis buta? Nincs ezzel semmi baj, nekem is sokkal jobban tetszik, amikor kisajátíthatlak.

Kacsintott egyet, miközben az enyémhez érintette a saját poharát. Az alkohol ízét alig éreztem, igazán finom fajtát sikerült választanunk Rebivel. Az este további részében már nem igazán csináltunk semmit, hiszen nagyon elfáradtunk a sétától, így zuhanyzás után mindketten az ágyba zuhantunk.

Csütörtökön a Sportkórházba tartottam, hogy levetethessem végre a kötést a kezemről. Ádám az előtte lévő napon utazott vissza Németországba. Ő ugyan még elment elköszönni a családjától, én azonban nem akartam még nagyobb feszültséget okozni, így inkább a saját lakásomba mentem, hogy egy kicsit elrendezzem a holmimat. Amikor értem jött, láttam rajta, hogy elég ideges, de nem mondott semmit, így inkább nem is firtattam.

A repülőtérről ismét én hoztam el az autóját, majd megegyeztünk, hogy egy héttel később hogyan is megyek ki elé. El sem hiszem, hogy nemsokára egy hónapig szabad lesz, én pedig kaptam szabadságot, így rengeteg időnk lesz egymásra. Ádám nagyon szomorú volt, hogy nem tölthetjük együtt a szülinapját, de én úgy éreztem, hogy ez egyáltalán nem gond, így több időm lesz megszervezni a meglepetését.

Ilyen gondolatok foglalkoztattak, amikor beléptem a rendelőbe. Szerencsére a kezem gyorsan gyógyult, így a következő héten már neki is kezdhettem a gyógytornának. Az orvos azt is mondta, hogy ha ilyen ütemben folyik tovább a felépülésem, akkor akár kevesebb idő is elég lesz az újrakezdéshez.

A vizsgálat után munkába indultam, hiszen három napja csak távmunkát végeztem. A doktornő éppen akkor betegedett le, amikor Ádám hazaért, így nem lett volna értelme bemenni, hiszen páciensekkel egyedül még nem foglalkozhatok, a többit pedig otthonról is el tudtam intézni. Bár a doktornő még mindig nem dolgozott, nekem kellett már egy kicsit a környezetváltozás, így egészen késő délutánig az irodában maradtam.

Hazaérve belekezdtem Ádám meglepetésének a szervezésébe. Aznap úgy döntöttem, hogy a saját albérletemben alszom, csak Ádám egyik mezét hoztam át hálóruhának. Magam elé vettem a laptopot, majd sorba vettem a teendőket. Az ajándékát már megvettem, de úgy gondoltam, hogy örülne, ha láthatná a barátait és a családját is a születésnapján. Így úgy terveztem, hogy a szüleit és a testvéreit 15-én, a barátait pedig 16-án hívnám meg magunkhoz. Előbbi szervezésében Vili, Ádám tesója, utóbbiban pedig Balázs és Némó segítettek.

Őszintén szólva, a családi vacsorától nagyon tartottam, hiszen ez volt az első alkalom, hogy Ádám anyukájával beszéltem a tragikusan végződő vacsora után. Ettől függetlenül azzal is tisztában voltam, hogy ez az alkalom most egyáltalán nem rólam szól, így félre kellett tennem az ellenszenvemet és mosolyogni.

Gondolataimból a felugró Skype-ablak szakított ki. Réka hívott, biztosan a bulival kapcsolatban.

- Rékus, mi a helyzet?-kérdeztem mosolyogva, ám arcát meglátva azonnal lehervadt rólam a boldog arckifejezés.

- Emma, eszméletlen nagy bajban vagyok. Most derült ki, hogy kisbabám lesz.

Döbbenten bámultam a kamerába, miközben Réka arcán folyni kezdtek a könnycseppek.

- Rékus, de hát nem védekeztetek?-kérdeztem, hiszen mégis 21 éves csupán.

- Dehogynem, éppen ez a gond! Ennek nem szabadna így lennie! És azt sem tudom, hogy hogyan mondjam el Krisztiánnak! Mi van akkor, ha elhagy emiatt? Em, én nem vetetem el ezt a kisbabát, de egyedül nem fogom tudni felnevelni!-Már keservesen sírt.

- Rékus, először nyugodj meg! Krisztiánnal már évek óta együtt vagytok, örülni fog ennek a dolognak. Lehet, hogy egy kicsit hirtelen, de nem lesz semmi gond! Csak beszélj vele!

- Miről kellene velem beszélni?-kérdezte az említett, aki abban a pillanatban lépett be a szobába.

- Akkor most magatokra is hagylak titeket! Réka, hívj, ha bármi gond van! Puszi.

Kinyomtam az alkalmazást, majd a párnámra feküdve próbáltam feldolgozni az imént hallottakat, több kevesebb sikerrel.