Akatsukirándulás ❄II. Deivóra kötet❄✔️

A szerelem öl, butít, és nyomorba dönt

Folyamatosan beszélgetve jöttünk ki apával a konyhába, hogy készítsek egy kis jeges limonádét. Csak úgy szalad az idő, ha az embernek jó társasága van. Aztán mindketten felkaptuk a fejünket a zsivajra, ami az udvaron volt. Hamarosan Pedro lépett a lakásba semleges arccal.

- Szia, Pedro! Limonádét? - emeltem fel a kancsót.

- Nem, kösz. - mondta. Csend telepedett közénk, én lopva apára pillantottam, aki gyanúsan méregette Pedrot.

- Kölyök h....

- Hol van Deidara?! - kérdeztem idegesen, és majdnem elejtettem a limonádét. Pedro oldalra pillantott:

- Sokáig beszélgettünk, és azt mondta, még sétál egy kicsit, meg akar lepni téged, és ahhoz keres valamit. - mondta. Letettem az innivalót a pultra, mielőtt olyat teszek vele, amit később megbánok.

- Pedro, ne hazudj. Hol van Deidara?! - kérdeztem egyre aggodalmasabb hangnemben, mire ő lehunyta a szemeit és elfordította a fejét - És ez miért itt van?! - kaptam ki a farmerzsebéből a bicskáját - Mindig itt tartod! - mutattam a bőrövén fityegő kis táskára. A fiú arcán valami bűntudat féleség látszott, nekem pedig kifutott a vér az arcomból. Azonnal megragadtam Pedro ingének gallérját, ám azonnal el is engedtem, rohantam ki az ajtón, mit sem foglalkozva az Akatsukival és a szüleimmel, akik kint vártak, én meg átrohantam köztük, kicsaptam a vaskaput, és nekilódultam a falunak a házak tetején ugrálva. Olyan szinten elborult az agyam, hogy nem érdekelt, ki lát, ki nem, ki jelent fel, ki nem, biztonságban akartam tudni Deidarát. Kapkodtam a fejem, ide-oda, merre lehet, de nem találtam egyik utcában sem, nem volt a csárdában, így a falu külsőbb részeire mentem. És megtaláltam őt. A temetőben.

- DEIDARA!!! - kiáltottam torkom szakadtából, de ő fel sem emelte a fejét, csak térdelt a temető szélén, leszegett fejjel és semmi életjelet nem mutatott. Odarohantam hozzá és szorosan megöleltem - Deidara! Mondj valamit! - emeltem fel a fejét, de a tekintete ugyanolyan üveges volt. Aztán a kék íriszek végre megtaláltak, és a karjai körém fonódtak.

- Divóra... - motyogta, de olyan félholt volt a hangja, hogy alig ismertem rá.

- Deidara, bármi történt, itt vagyok, nem lesz már semmi baj! - emelkedtem fel a térdemre, és átöleltem a nyakánál. Odahúzott magához, és a mellkasomba rejtette az arcát, és bár kicsit zavarban voltam, hogy kis híján a melleim közt van a feje, most az volt az első, hogy támasz legyek neki. Simogattam a fejét, nyugtató szavakat suttogtam a fülébe, amik meg is tették a hatásukat, Deidara szorítása idővel gyengült, és a levegőt is rendesen vette. Lassan elengedtem, és az ölembe húztam a fejét, de voltaképp az egész felsőteste a lábaimon pihent, mégis, nem bántam.

- Hmmm.... - sóhajtotta, mikor az arcát cirógattam.

- Mesélsz? - kérdeztem halkan, mire felemelte a kezét, és a tenyerébe fogta az arcom:

- Igaz, hogy hazudtál nekem? Hogy Pedroval együtt voltatok, hogy hagytad neki, hogy megcsókoljon, és még valamikor ágyba is bújtatott téged, hm?! - kérdezte, és bár csukva volt a szeme, ráncolta a szemöldökét.

- Gondolkozz, Deidara. Hogy ismertél meg? Szoktam hazudni? Nem tudnék neked ártani soha. A szeretteim megbecsülöm, és nem hazudok nekik, igyekszem vigyázni rájuk. Te hogy gondolod? - kérdeztem halkan. Deidara elmosolyodott, majd kinyitotta a szemeit.

- Tudtam, hogy szeretsz, hm! És... Ezek szerint... Tényleg én csókoltalak meg először? És te még soha...

- Tényleg tőled kaptam életem első csókját, erre te akkor nagyon jól rájöttél. És én még soha... Nem feküdtem le senkivel. - ráztam a fejem. Nehezemre esett kimondani, de nem akartam, hogy Deidara kételkedjen bennem. Ő mosolyogva nézett rám, majd felült és magához rántva megcsókolt. Kissé meglepett a dolog, azt hittem, még magába mélyed egy darabig. Pár pislogás után lehunytam a szemem, és élveztem a csókot. Átkaroltam a nyakát, Deidara pedig belemosolygott a csókba.

- Szeretlek... - lehelte két csók között.
                        ❄❄❄
A házunkhoz érve szinte vágni lehetett a feszültséget. Ezzel szemben mi kézen fogva sétáltunk mosolyogva és rózsaszín ködbe burkolózva. A vaskapu ugyanúgy nyitva volt, ahogy hagytam, sőt, a háztetőn valamiért le, illetve eltört néhány cserép. Uhm... Lehet nagyon ideges voltam... Mikor nyikorogva bezártam magunk mögött a kaput, mindenki egy emberként fordult felénk. Deidarával meglóbáltuk az összekulcsolt ujjainkat, mire mindenki szépen sorban átölelt minket, bár én azt hittem, kicsi a rakást játszunk...

- Divóra! - hallottam egy ismerős hangot, mire nem is olyan soká feltűnt a tulajdonosa is - Kincsem! - ölelt meg szorosan Sasori, amit én viszonoztam is - Úgy elviharzottál, már majdnem utánatok indultam, olyan sokáig voltál távol! - suggogta a nyakamba, én pedig buzgón simogattam a hátát.

- Itt vagyunk, egyben, egészségben és együtt. - mosolyogtam, mire elengedett, és furcsán nézett rám - Pedro beetette Deidarával, hogy nem csak együtt voltam Pedroval, hanem ágyba is vitt. - daráltam le gyorsan és halkan, ennek ellenére Hidan elkezdett "Húúúzni", Konan a szája elé kapta a kezét, Pein a fejét csóválta, hogy "mégis milyen megosztási módja ez a fájdalomnak", Itachi csak bambult, mint akit leitattak, Kisame már Samehadát lengette, Sasori pedig állt velem szemben, fogta a vállam, és csak nézett a szemembe.

- Az a fiú halott. - közölte, majd indult volna befelé, gondolom, Pedrohoz, csak megragadtam a csuklóját.

- Pedro az én bajom. - biccentettem, és elindultam be, a volt legjobb haveromhoz.