Akatsukirándulás ❄II. Deivóra kötet❄✔️

Egész úton hazafelé...

- Amúgy Akami hova valósi? - tette fel a fogós ravasz kérdést apa.

- Könnyebbet és kettőt. - morogta Konan. Deidara már letett a kezéből. A vonatállomáshoz közeledtünk, egyrészt nem akartam, hogy végig cipeljen a rahedli ember között, meg már egyre többet sóhajtozott. Egyszóval láttam rajta, hogy fáradt. Úgyhogy belekaroltam, és szerintem nem is tudta, de egyre jobban rám támaszkodott. Persze nem szóltam egy szót sem.
                          ❄❄❄
Az állomásra beérve Zso megvette a jegyeket, elbúcsúztunk Akamitól (Itachi felkeltette, ezáltal a csajszi majdhogynem lefejelte az Uchihát, és majdnemcsók lett), ugyanis ő helyi, tehát nem feltétlenül örült volna, ha magunkkal visszük...

- Azért még látjuk egymást, ugye? - ölelt meg.

- Persze. De legközelebb te jössz! - vigyorogtam. Azért pilledt volt már a társaság, hiszen mindenki rendesen elfáradt. Legnagyobb szerencsénkre rajtunk kívül nem volt senki más a kocsiban.

- Divóra... - motyogta Deidara, majd a fejét az ölembe hajtotta. Mosolyogva simogattam az arcát, cirógattam, a haját birizgáltam. Ő csendben, mosolyogva tűrte ezt. Egy boldog sóhaj hagyta el a száját.

- Valakinek ébren kéne maradni... - jegyezte meg apa.

- Aha... - bólintottam, de közben én is kis híján lefordultam az ülésről. Csak hát ugye volt az ölemben egy nehezék... De én szeretem. Úgyhogy csak azért is ébren maradok! - Vállalom. - közöltem, mikor a társaságunk "annyira tolongott" a "hadmaradhassakfentegészéjjelmielőttavégállomásonkötünkki" projektre. Deidara keze az arcomra vándorolt.

- Maradjak fent veled? Hm? - kérdezte, majd az egyik tincsem arrébb húzta. Megpusziltam a homlokát:

- Hagyd, pihenj csak. Miattam nem kell éjszakáznod. - suttogtam neki. Tudom, hogy tényleg képes lenne fent maradni velem, akármilyen fáradt. De ma már így is rengeteget tett értem, kis pihenés neki is kijár. Kijelentésemre ő csak hálásan elmosolyodott, majd lehunyta a szemét.
                        ❄❄❄
- Gyerekek... Leszááhh...lunk. - ásítottam. Deidara békésen aludt az ölemben, úgyhogy elkezdtem keltegetni, míg a többiek is lelket vertek magukba - Deidara! Kedvesem, leszállunk! - mondtam neki, közelebb hajolva hozzá - Naa, Deidara, kelj fel! - simogattam meg az arcát, mire pillái megremegtek, s nemsoká elem tárult gyönyörű kék szeme.

- Divóra... - suttogta alig hallhatóan, és kezével a hajamba túrt. Megfogtam azt és levezettem az arcomra.

- Leszállunk. Ha nem akarunk fennmaradni a vonaton, akkor majd a pályaudvaron csókolsz meg. Addig ennyivel érd be! - mosolyogtam, majd egy puszit nyomtam a szájára. Elmosolyodott ő is, majd felemelte a fejét az ölemből és felült.
                          ❄❄❄
Nem, nem mutatott furcsán egy rakat fekete, piros felhős köpenyben flangáló társaság a vonat ajtajánál. Mivel még most állunk be a peronhoz, csak már hamarabb kijöttünk a csomagjainkkal, hogy ne tartsuk fel a többi utast. Hirtelen a vonat egy nagyot lökött rajtam, és mivel én nem tudtam semmibe kapaszkodni, csak elindultam előre. Aztán két ismerős kar csúszott a derekamra, a két kezem pedig valaki mellkasán talált kapaszkodót.

- Szia. - lehelte közelről. Közelebb húzódtam hozzá.

- Hali! - mosolyogtam óvatosan. A kocsi megint dobott egyet a társaságon, aminek következtében... - Mph! - pislogtam, mert Deidarával összecsókoltunk. Csak hát ilyen még sose volt...

- Ehh, bocsi, hm. - pislogott zavartan.

- S... Semmi baj. - erőltettem meg egy mosolyt. Nem Deidara csókjával van bajom, félreértés ne essék. Csak az ilyen fajta csókoknak van pár hátránya. Például, hogy összekoccan a fogunk, ami nem feltétlenül kellemes. Meg egy kicsit felrepedt az ajkam... - Deidara, mennél elől, kérlek? Én kísérem hátul a bagázst, hogy senki se maradjon fent, rendben? - pusziltam meg, nehogy azt higgye, egy ilyen attrakció után menekülni akarok előle.

- Persze, hm! - bólintott, majd a számra adott egy puszit - Vérzett. Bocsi, hm! - mosolyodott el pirulva. Imádom... Mindig, nem csak mikor pirul!

- Ugyan. - eresztettem meg én is egy mosolyt, majd mikor a vonat majdnem megállt, a többiek felé fordultam - Mindenki egy sorba rendeződik, és aki már leszállt, az vagy félre áll, vagy segít a többieknek a bőröndöt lehozni! Kisame! Téged kérlek meg erre a nemes feladatra! - mosolyogtam rá.

- Me mé pont én? - mutatott magára.

- Egyrészt, mert te vagy a legmagasabb, és még haragszom a harcsáért... - néztem rá szúrósan amolyan "a Divóra bosszú hosszú" nézéssel.

- Eh, egenis... - húzta el a száját Hamupipőke. Bár... Lehetne Ariel is... Hamuriel! Vagy Aripőke! A vonat megálltával minden úgy ment, ahogy mondtam, Deidara ment elől, ő is segített levenni a bőröndöket, utána Kisame, Itachi, Sasori, Konan, Nagato (őt is kipofoztuk a conra, nem azzal a hatalmas nagy inkubátorral járkált mindenhova) majd Zso, utána Hidan és én zártam a sort. Illetve zártam volna. Ugyanis volt egy kis incidens odalent, egy néni azt hitte Konan bőröndjéről, hogy az övé, és kisebb vita lett. Közben addig mi ugye nem haladhattunk, úgyhogy álltunk az ajtóban, ami... Ami egyszer csak becsukódott. Hidannal egymásra néztünk, majd kidülledt szemekkel az ajtóhoz tapadtunk.
- Zso!
- Deidara! - kiáltottuk rémülten, a vonat azonban indult is tovább. Nee, nenenenee, ezt nee! Az ajtónak támaszkodva kellett nézzük, ahogy a többiek alakja egyre távolodik... És messze a következő megálló...