Akatsukirándulás ❄II. Deivóra kötet❄✔️

S.O.S

Csak néztük, ahogy távolodunk a perontól.

- Éés most? - tette fel a kérdést Hidan.

- Ha jön a kalauz, közöljük a tényeket. - gondoltam át a lehetőségeinket.

- Mi?! Mé nem ugrunk le? - pislogott értetlenül.

- Én nem vagyok halhatatlan... - jegyeztem meg óvatosan. Hidan szemében valami "jaaaj, télleeg!" gondolat csillogott, majd közelebb hajolt.

- Nyugi. Vigyázok rád. - mosolygott kedvesen. Nem véletlenül a legjobb haverom!

- Kösz. De maradunk. - mosolyogtam gonoszul.

- De nincs jegyünk! - ráncolta a szemöldökét a Jashinista.

- Nálam vannak a jegyek, az összes. Úgyhogy ez most bizonyítékként szolgál. - magyaráztam. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó és a kalauz lépett elő. Öhm... Majd kidolgozom azt az Akatsuki köpenyt is, amelyik láthatatlanná tesz...

- Hát maguk? - kérdezte gyanakodva a férfi. Hidanra néztem, hogy most meg ne szólaljon, mert repül. Előrébb léptem:

- Az állomáson volt egy kisebb incidens az ajtó előtt, mi pedig fent maradtunk. - közöltem a rövid verziót. A kalauz továbbra is gyanakodva figyelt minket - Nézze... Itt vannak a jegyek. - nyújtottam át neki. Ő megnézte, azalatt pedig Hidannal egymásra néztünk.
- Most imádkozz Jashinhoz!! - suttogtam neki. Ő vészjóslóan elmosolyodott - Mondom, CSAK imádkozz, te igen idióta!!! - kerekedett el a szemem. Erre egy durcás arckifejezést kaptam. Visszafordultam a kalauzhoz, aki felemelte tekintetét a jegyeinkből.

- A következő megállónál leszállnak, a visszafelé tartó vonat 23:47-kor indul. - közölte a rövid forgatókönyvet.

- Persze, persze, köszönjük! - szólaltam meg hangosan egy kínos mosoly kíséretében, mert Hidan is szóhoz akart jutni. Közben én szinte már eltörtem az ujjaim, addig babráltam velük. A kalauz tovább ment, én pedig Hidan felé fordultam - Mi a fenét akartál mondani?! - kérdeztem ingerülten.

- Csak azt, hogy lehetne kedvesebb is. Jó, hogy nem tette hozzá, hogy "oldják meg, ahogy akarják!" - mondta dühösen, és a hatás kedvéért még a hangját is elváltoztatta, hasonlóan mélyre, mint a kalauzé.

- Kicsit igazad van, de most befogod, és örülsz, hogy nem lettünk megbüntetve! - csalapáltam a mutató ujjammal anyásan, mintha a gyerekemet nevelném. Végülis... Hidan egy nagy gyerek, az köztudott tény.

- Mmigenis... - morogta - Azért remélem, hamar leszállunk erről a vashintóról... - mi? Jaa, hogy a vonat...

- Fél órán belül. - tettem a vállára a kezem.
❄❄❄
Kész szerencse, hogy éjfél körül már nem nagyon van elő ember a vonatállomáson, mivel tőlünk zengett az egész hóbelevanc. Na de csak szép sorban.

A leszállást követően azonnal a telefonomhoz nyúltam, és mikor a hívást egy női hang fogadta, azonnal megkönnyebbülés kerített hatalmába.

- Konan! - sóhajtottam boldogan. Aztán távolabb kellett tartsam a készüléket, mert:

- HOGY A JÓ BÜDÖS FÉSZKES FRANCBA LEHETTEK ILYEN SZERENCSÉTLENEK, HE?! FENNMARADNI A VONATON!!! - üvöltötte.

- Zso... - motyogtuk Hidannal megsemmisülten, mivel kettőnk füle közé tartottam a telefont. És szerintem mindketten maradandó hallod károsodást szenvedtünk... Vörös barátnőm tovább üvöltött a telefonba, amit egy idő után meguntam:

- ZSO, FOGD BE A POFÁD, VALAKI ÉRTELMISÉGIVEL AKAROK BESZÉLNI!!! - közöltem egyszerűen és hangosan, mire Sasori hangja csendült fel:

- Sziasztok. - köszönt.

- Apa! - sóhajtottam boldogan.

- Jól vagytok?

- Nem, most lyukadt ki a dobhártyám!! - nyavajgott Hidan.

- Az érzés kölcsönös. - morogta Sasori a vonal túlsó végén, utalva az előbbi "kis" megszólalásomra - Divóra? Van ötleted, hogy tovább?

- Nos... - kezdtem, mert már persze, hogy volt ötletem, nem is egy! Csak zavart, hogy valakinek a hangját nem hallom... - Hol van Deidara? - tettem fel a kérdést bizonytalanul. Mindenki elhallgatott. Jaj, ne...

- Hát... Utánatok ment egy agyagmadár hátán. - mondta olyan halkan, hogy éppcsak kivehettem a szavakat.

- Mi van!? Oké, hogy éjszaka van, sötét, de az Istenért, meglátják!!! - kiáltottam riadtan. Mert ha ez megtörténik, nem lesz egyszerű kimászni a csávából.

- Ezt neki mondd. - hallottam egy mély hangot. Heh, 'Tachi, díjazom a humorod...

- Jó, mindegy. - vettem egy nagy levegőt - A lényeg, hogy Deidara értünk jön, ugye? - néztem fel az égre.

- Igen. - jött a válasz.

- Akkor majd találkozunk! - tettem le a telefont, mert megláttam valami fehéret az égen - Deidara! - kiáltottam boldogan, majd tettem néhány lépést előre. Ő közeledett, majd leugrott, odaszaladt hozzám.

- Divóra! - húzott szoros ölelésbe. Mosolyogva bújtam a köpenyébe, ezáltal a vállába is. Simogatta a hátam - Nagyon aggódtam érted, Divóra, hm! - suttogta.

- Bezzeg értem nem. - morogta az orra alatt Hidan. Deidara felemelte a fejét a hajamból.

- Érted akkor se aggódnék, ha kifeküdnél a sínre, hm! - közölte mogorván. Kuncogva hallgattam, ahogy a két fiú oltogatja egymást, szebbnél szebb gondolatokkal, például Hidan feltűzné Deidarát egy karácsonyfára a sarlójával, ha az lezuhan a levegőből, és hasonlók. Az aranyos a dologban, hogy mindeközben Deidara egy pillanatra sem engedett el, végig ölelt magához.

- Deidara, lassan megyünk? - kérdeztem álmosan, és nem sokon múlt, hogy kedvesem képébe ásítsak. Ő megsimogatta a hajam, kedvesen mosolygott le rám:

- Persze, hm! - bólintott megértően, majd felkapott.

- Azért járni még tudok... - motyogtam.

- De ébren maradni nem. - jött a válasz csípőből - És kissé érdekesen venné ki magát, ha állva elalszol, hm. - kuncogta, én meg beláttam, hogy igaza van. Mi több, el is képzeltem a "járásközbenalszokel" szituációt, s ez azonnal mosolygásra késztetett. Deidara letett az agyagmadár határa, majd intett Hidannak, hogy jöjjön ő is. Ő meg... Morogva engedelmeskedett. Hát na, a fáradtság nagy úr.

- Deidara... - kezdtem. Madár. Repülés. Magasság. Tériszony!!!

- Nyugi. - guggolt le hozzám, és két kezét a vállamra tette - Nem lesz baj, tudod. - suttogta biztatóan.

- Ühüm! - bólintottam. Bármennyire is félek, mindig meg tud nyugtatni. A madár felszállt, ezáltal mi is elemelkedtünk a földtől. Mindent csak az állomásról kiszűrődő fény, és a telihold világított meg. Hideg van... Hátra fordultam Deidarához. Azonnal észrevette. Odakúsztam hozzá, majd a nyakához nyúltam, és elkezdtem kibontani a köpenyét.

- D-Divóra?! - illetődött meg és pirult el egy pillanat alatt, mikor már a hasánál bontottam a köpenyt. Nem szóltam semmit, csak csináltam tovább. Deidara pedig csak figyelt. Mikor kész lettem, kicsit szétnyitottam a ruhadarabot, majd Deidarához bújtam. Fejem a nyakába rejtettem, a köpeny szabad részét pedig magamra húztam. Hallottam, hogy az eddig bent rekedt levegő most kiszökik Deidara tüdejéből, majd még jobban rám húzza a köpenyét, átölel majd belepuszil a hajamba. - Fázol. Miért nem ezt mondtad, hm? - suttogta, de egy picit elkuncogta magát.

- Hmm... - sóhajtottam boldogan. Itt olyan jó meleg van! És olyan finom illat! Deidara jó szorosan ölelt magához, néha megsimogatta a hátam, én pedig boldogan hajtottam álomra a fejem kedvesem nyakába.