Akatsukirándulás ❄II. Deivóra kötet❄✔️

Csak egy gyerkőc

- Áhh! - hiába a talpamra érkeztem, a lábam úgy döntött, kieszi éves szabadságát, és azonnal hátradőltem, neki Deidarának, aki azonnal a karjaiba kapott.

- Jól van, már vége, hm. - puszilta meg a fejem, én pedig lehunytam a szemeim, és fáradtan a vállanak döntöttem a fejem. Aisa is így járhatott, bár én se állnék a lábamon, ennyi seb gyógyítása után... Deidara elindult velem, majd letett az ágyra, betakart, és adott egy finom csókot - Pihenj egy nagyot, hm.

- Ühüm... - bólogattam aprókat, majd a nyakamig felhúztam a takarót - Apa, Aisa?

- Itt van melletted. - jött a válasz Sasoritól, és mellettem besüppedt az ágy, gondolom Aisat is letette pihenni.

- De nincs semmi bajom... - ellenkezett a kékség, de hamar elpilledt.

- Apa, én...

- Ne kérj bocsánatot. Most láttam, hogy fejlődtél. Persze az hozzátartozik, hogy nem a megszokott stílusban mutattad be... - jegyezte meg, én pedig elszégyelltem magam hogy megint csalódást okoztam. Legalábbis én így éreztem. Mardosott a bűntudat, pedig én csak szerettem volna az életben egyszer normálisan megcsinálni valamit. Nem jött össze.

- Ühüm. - ennyire futotta, majd a másik oldalamra fordultam, Deidara felé. Ő ott guggolt az ágy mellett, és kedvesen megsimogatta a fejem. Én pedig nemsoká elaludtam...
                                                                                          ❄❄❄
- Hm... Mmmm..... - ébredeztem.

- Jó estét édesem, hm. - simogatta meg a derekam Deidara. Felé fordultam és magamhoz öleltem.

- Ennyien elférünk ebben az ágyban? - motyogtam félálomban.

- Sasoriék hazamentek, hm. - mondta halkan.

- T-Tessék? De... El sem köszöntek? Miért nem keltettek fel? - kérdeztem csalódottan. Végre itt voltak, és már el is mentek...

- Tudod, hogy nem tervezték, hogy sokáig maradnak. És körülbelül négy óráig voltunk távol, hm. Ez bőven sok. - magyarázta, és közben simogatta a hátam. Rossz volt. Megint felidéződött bennem a kép, mikor apa felkapta a táskát, végignézett a társaságon, majd elment. Mintha háborúba menne... Ez a gondolat olyan elevenen él bennem, hogy ha eddig nem akartam elengedni, ezután végképp nem akarom. De muszáj lesz, hiszen van egy barátnője, akire vigyáznia kell, szétszedni nem meg fogom őket. Sóhajtottam egy nagyot, és ha lehet, még jobban belebújtam Deidarába, aki megértően hümmögött.
                                                                                            ❄❄❄

- Div. Div! Divóra!! HAAAAHÓÓ!!! - dübörgött az ajtón Kisame, majd benyitott - Dei, ne nézzé ilyen rondán, me meghal az is, aki má meghót.

- Te barom. - morogta kedvesem, majd megsimogatta az arcom - Aludj nyugodtan, hm.

- Hagyd, már fent vagyok. - sóhajtottam, majd felültem - Mi kéne?

- Hát, Rami keres. - bökte ki hosszas tartó vakarás közepette.

- Ilyenkor? Egek... - másztam ki az ágyból, majd felkaptam az Akatsuki köpenyem. Ugyanis a hazajövetel után nem öltöztem át, és ugyanaz a szakadt ruha volt rajtam, amiben harcoltam. Átöltözni meg nem fogok, legfőképp a bent lévő Kisame miatt. Kibattyogtam az ajtóig, majd beletúrva a kócos hajamba, ajtót nyitottam - Egen?

- Jesszus, segíts, marslakó! - sikított Rami, és hátat fordított, egy... labdával a kezében?

- Rami, fáradt vagyok. - ásítottam - És nem vagyok marslakó, csak most keltem fel, az előzmények nem fontosak. És nem hiszem, hogy a marslakók Akatsuki köpenyben rohangálnak, bár ahogy Kakuzu tudja a Wiggle-t, ez sem lehetetlen. - motyogtam. Deidara is kijött hozzám, átkarolt, mire álmosan az oldalának dőltem.

- Mit szeretnél Rami? - kérdezte kedvesen kedvesem (hármas alliteráció! Ezaz!). A szőke lány óvatosan, egy kínos vigyorral az arcán fordult meg. A pulcsija most... Csak úgy gömbölyödött... És a nyakánál... egy fej kukucskált ki.

- Egy kölök. - közöltem úgy, mintha annyit mondtam volna, éjjel közepe van. 

- Iiigen, ő az én kis húgocskám. - billegett előre-hátra, mire a kislány boldogan felnevetett. Látszott, hogy testvérek voltak: lenszőke hajuk elárulta őket, és arcra is hasonlítottak, azonban amíg Raminak világoszöld szeme volt, addig a töpörtyűnek tengerkék. 

- És most minek hoztad őt ide? - öleltem át Deidarát. Olyan jó meleeeg... Közben az ő arca meglepettséget, meg ijedtséget tükrözött.

- Hááát az úgy vooolt.... - kezdte, mire meguntam:

- A lényeget. -erre pislogott, majd vett egy nagy levegőt:

- Szóval el kell mennünk egy másik országba, mert iskolát váltok, és nemsokára indul a repülő, de a bébiszitter lemondta így az utolsó percekben, és hát úgy gondoltam, ha már úgyis ilyen családi hangulat van köztetek, lehetne nálatok az alatt a három nap alatt, amíg odavagyunk! - hadarta egy szuszra, közben a képembe nyomta a gyerkőcöt - Vállalod ugye? Ugye vállalod? - kérdezte idegesen, és közben dobogott a lábával. 

- Öhm... Nos... -összenéztem Deidarával. Szimplán pillantásokkal megbeszéltük, bár elég sokminden kimaradt - Jobb híján, más választásom úgysincs. - vettem el a kislányt, de úgy fogtam meg, mintha nem is ember, hanem... Hanem marslakó lenne.

- Szuper, köszi, imádlak! - integetett, majd elrohant. Semmi tanács vagy valami? Anyám... Itt állok egy gyerekkel a kezemben, akinek a nevét sem tudom, Deidara pislog rá, mint akinek szempilla ment a szemébe, és úgy állunk az ajtóban, mint akik a világvégét várják.

- Nos ez... gyors volt? - kérdeztem a távolba révedve. 

- Az... Hm. Na de - rázta meg a fejét kedvesem - Gyere, még megfáztok, hm. - karolta át a vállam, és csendesen visszamentünk a házba.