Akatsukirándulás ❄II. Deivóra kötet❄✔️

Most múlik pontosan... (Sasori)

Tudom, hogy fájni fog. Csak azt kérem, hogy bocsáss meg, mert tudom, hogy haragszol rám emiatt a döntés miatt, még ha nem is mutatod ki. Nem akarom, hogy azt hidd, eltűnök örökre az életedből. Mindig mikor lehet, találkozom veled, és bárhogy bármi módon segíteni fogok neked. Mert én vagyok az apád, és szeretlek. Ez. Pontosan ezt akartam mondani neked akkor. Amit végül nem mondtam. Miért? Nem tudom. Sokan voltak? Vagy mert nekem is fájt volna elmondani? Igen, talán az utóbbi. Mégis... Mikor kiléptem, és becsukódott az ajtó... Hallottam, ahogy felsír, és biztos vagyok benne, nekem is ugyanúgy fájt, mint neki. De nem mehettem vissza, mert azzal csak kétszer vágtam volna a földhöz... Deidara vigyáz rá. Igen. És ott vannak vele a többiek. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal próbáltam lenyugtatni magam, hogy igenis nem főben járó bűnt követek el (mondom ezt, mint "S" osztályú bűnöző. Vicces, nem?), és úgy mentem a buszmegállóba. közben igyekeztem Aisara gondolni. Nemsoká a karjaimban tarthatom, és végre megfeledkezek minden bajról. Nem, félreértés ne essék, nem dugom homokba a fejem, csak... Mégis. 

                                                                                         

                        ❄❄❄

Meg is lepődtem volna, ha az élet nem azon van, hogy jól felképeljen, és osztogassa a pofonokat. Mikor felszálltam a buszra, addig minden korrekt volt. Hanem mikor már kint jártunk a semmi közepén, a városon kívül, a busz gondolt egy boldogat, és leállt. A sofőr pedig kerülgette a járművet jobbról-balról, bár ez sajnos a buszt nem hatotta meg. 

- Elnézést, de tudok segíteni? - szálltam le, majd a sofőrhöz mentem, aki (látszólag) értő szemekkel vizslatta a... Nos, ha úgy vesszük az egész hóbelevancot, mert a tekintete ugrált ide-oda - Nem tud vele mit kezdeni, ugye? - kérdeztem unottan.

- De tudok! - fújta fel a pofazacskóját a nagydarab férfi, mint egy kisgyerek - Csakkööö...Túlmelegedett a motor! - tartotta fel a mutatóujját, mint aki egy új molekulát fedezett fel. 

- Mondja, ennyire hülyének néz? - sétáltam közelebb, és mélyen a szemébe néztem, függetlenül attól, hogy az egész pacák másfél fejjel nagyobb volt, mint én. De a célomat így is elértem, mert nem szólt többet. Én pedig teljesen nyugodtan visszamentem a táskámért, leszálltam, és elindultam az út mentén.

                                                                                    ❄❄❄

- Bármennyire nem vagyok oda ezekért a technikákért, egy telefonnal igazán megáldhatott volna az ég... - morogtam. Tudtam, merre kell menni, nem az a baj, mikor először jöttem erre Divóráékkal, én figyeltem. Hanem hogy szóljak Aisa anyukájának, hogy később érkezem, hogy amíg megyek, beszéljek Divórával, mikor szünete van, és hasonló apróságok. Ehelyett a gondolataimba merülve mentem az út mellett, bár már volt egy-két vadbarom, aki még így is el akart csapni, holott teljesen szabályosan közlekedtem. Mindenfélén merengtem. Divórán, hogy biztos jól cselekedtem-e, hogy örökre magamra haragítom és hallani sem akar rólam, Aisan, hogy milyen arcot vág majd, mikor meglát, milyenek lesznek az együtt töltött hétköznapok, és hogy elmondjam-e neki, mi történt odahaza, pedig tudom, hogy lelkiismeret furdalása lenne utána. Azt meg nem akarom. Gondolkodtam Deidarán, hogy megvédi-e Divórát, és nem fogja összetörni, bár ahhoz lenne egy-két szavam... Hidanon, hogy majd néznem kell a híradót, hol dőlt össze egy ház, vagy éppen kit gyilkoltak le. Állítólagosan eggyel több halottal, mint valójában. Hogy a többiek nagyon nem hiányolnak majd, az biztos, hiszen sosem voltam benne a köztük lévő balhékban, maximum egy gyors leoltás erejéig. Bár... Nekem már most hiányoznak... Mikor lettem én ilyen érzékeny?!

                                                                                       ❄❄❄

Egy jó két órás séta után végre beértem a kis faluba. Én pedig egyre gyorsabban szedtem a lábam. Hogy minek? Jó kérdés, Aisa később végez, én mégis rohanok a házuk felé. Ez a szerelem megbolondít... Még engem is. 

                                                                                     ❄❄❄

- Jó napot! - léptem be Aisaék házába. Csak az anyukája volt otthon, ő főzögetett. Vele beszélgettem kicsit, majd felmentem Aisa szobájába, mikor már olyan tájt járt az idő, hogy hazaér. Nem is kellett sokat várnom (hál istennek) és hallottam a dobogó lépteket a lépcsőn. Mosolyogva ültem az ágyán, és vártam, hogy benyisson. Lassan jött be az ajtón, észre se vett. Fáradtan ledobta a táskát, és megfordult. Ekkor esett le a tantusz. Pislogott párat, hogy tényleg én vagyok-e, mire alig bírtam megállni, hogy ne nevessek fel. Aztán meg a nyakamba ugrott és ölelgetett. Viszonoztam a mozdulatot, adtam egy puszit a fejére, és a hajába szagoltam. A szokásos finom illata pedig azt súgta, ne aggódjak, mert minden rendben van... Odahaza is.