Akatsukirándulás ❄II. Deivóra kötet❄✔️

Fő a változatosság

- Divóra! Divóra! - hallom a nevem.

- Apa... - ismerem fel a hang tulajdonosát. Kinyitottam a szemem, és vörös tincsek hullottak a homlokomra, meg egy barna szempár fürkészett.

- Szia! - sóhajtott megkönnyebbülten.

- Hali. - suttogtam. Komolyan mondom, nehezemre esett megszólalni!

- Leesett a vérnyomásod, kincsim. - simított végig az arcomon.

- Apa. - néztem a szemébe.

- Mondd.

- Ölelj meg! - néztem rá kislányosan, mire felhúzta az egyik szemöldökét. Végül átsétált az ágy másik oldalára, felültem, ő pedig megölelt. Kellett is, mivel ezzel, hogy felültem, fordult egyet a világ - Apa, szédülök. - motyogtam a vállába. Megsimogatta a hátam.

- Ez természetes, még kicsit az ágyban kell maradnod, hogy teljesen rendbe gyere. - magyarázta.

- Ühüm... - hunytam le a szemem - Velünk jöttök az új házba? - kérdeztem halkan. Sasori visszafektetett az ágyba, leült mellém és a karomat simogatta.

- Nem tudom, Divóra. Aisa még csak 16 éves, a szülei nem engedik el egy - javarészt - férfiakból álló csapattal. De vele is akarok lenni és veled is. Még gondolkodom rajta. - mondta, és végig maga elé bámult.

- Maradj Aisaval. - böktem ki végül. Apa értetlenül meredt rám:

- Tessék?

- Maradj Aisaval. - ismételtem magam. Apa már szóra nyitotta a száját, amikor kivágódott az ajtó és:

- Divóra, édesem, jól vagy?! Hm?! - rohant oda hozzám kedvesem, és letérdelt az ágy mellé. Felnevettem:

- Deidara, nem a halálomon vagyok, csak leesett a vérnyomásom. - mosolyogtam rá, és egyik kezemmel elsimítottam a fél arcát takaró szőke tincset, hogy lássam azokat a gyönyörű, csillogó kék szemeket. Ő a kezével támasztotta a fejét, és mosolyogva figyelte a tevékenységem, végül nyomott egy nagy puszit a homlokomra.

- De jól vagy. Az a lényeg, hm. - simogatta meg az arcom.

- Hm! - biccentettem - Hamarosan mehetünk lakást vásárolni!
                         ❄❄❄
- Azért örülök, hogy akkor nem hallgattam rád, és nem hoztalak el még aznap megvenni ezt a házat, hm. - tette csípőre a kezét Deidara, mikor már a kapuban álltunk, csak a tulajt vártuk. Ugyanis a rosszullétem óta több mint egy hét telt el, és a ház 10%-át, vagyis az előleget kifizettük, most a tulaj és az ügyvédje, meg a tanúja vár bent minket. Hm? Hogy ez minek kell? Az én tanúm Deidara, bár nem ment egyszerűen, hiszen személyi igazolványt is csináltatni kellett, hát nem volt egyszerű menet. Ilyenkor ugyanis az ügyvéd ír egy adásvételi szerződést, amire kell az eladó, a vevő, és két tanú aláírása, a pénzt pedig kézpénzzel fogom kifizetni, az ügyvéd orra előtt. Szerencsére nem kellett hitelt felvenni, bár a berendezéshez lehet, hogy kell...

- Üdvözlöm önöket! - fogadott minket tárt karokkal a tulaj. Megvolt a szokásos, puszi-puszi, és elindulunk befelé. Megfogtam Deidara kezét. Izgulok. Talán félek. Nem tudom, de most egy nagy fordulópont lesz az életemben, ha ezt a házat megvesszük. Márpedig nincs visszaút...
                          ❄❄❄
- Deidara... Túl vagyunk rajta? - suttogtam magam elé, mikor kiléptünk a Földhivatalból és a Polgármesteri Hivatalból is, hogy átírassam a címet, a tulajdonost. Mivel én és a szüleim álltuk a házat, én vagyok a 100%-os tulajdonos. Tehát végre... Kész. Egy része... A költözködés még hátra van...

- Túl vagyunk, Édesem. Van egy saját házunk, hm. Mosolyogj! - emelte meg a fejem az államnál fogva.

- Van egy saját házunk... Van egy saját házunk!! - ugrottam Deidara nyakába, ott, az utcán. Szegénynek biztos jól megszorongattam a nyakát, de ő is nevetett és örült velem - Szeretlek! - simogattam meg az arcát, majd a táskámat az arcunk elé tartottam, hogy ne lásson minket az egész utca, és hosszan megcsókoltam Deidarát. Még ha én is vettem a házat... Az kettőnké. A miénk. Az Akatsukié. Azoké, akiket szeretek.

- Én is szeretlek Divóra! Hm! - suttogta mosolyoga, mikor befejeztük a csókot. Örülök, hogy mellettem van. Mindig. És tudom, hogy ott lesz velem a jövőben is! A ház már megvan... Már csak a gyerekek hiányoznak... De erről még Deinek ne szóljatok! Mindenesetre... A következő napok nehezek lesznek. De tudom, hogy nem vagyok egyedül, és meg tudom csinálni!